Egy tyúklépés és csillagszóró

Legkorábbi illat és hang emlékeim a frissen lefőtt kávé illata és magyar nagymamám öngyújtójának kattanása még a sötétben. A vaskályha melege és a gőzölgő törökösen főzött kávé kint tartották a telet nagyim szobájából. Az egykor villámsújtotta göcsörtös körtefán és a terebélyes mandulafán megállt a friss hó. A kiakasztott szalonnabőrkén cinegék légtornáztak és csipkedték róla a maradék zsírréteget. Kikémleltem az ablak jégvirágjai között a kertbe, amely a kora reggel sötétjében is fehéren ragyogott. „Mától egy tyúklépéssel hosszabbak lesznek a napok” -simogatta meg fejem a nagyim, mintegy vigaszként. Tudta, hogy nem szeretem sem a sötétet sem a telet. Annak ellenére, hogy januári gyerek voltam és a szomszéd gyerekekkel életveszélyes mód szánkóztunk a közeli lejtős utcákon nem rajongtam a télért.

Egy tyúklépés igaz nem sok, de mégis kicsit közelebb visz a tavaszhoz gondoltam és kértem egy kávéscukrot, amely egy kockacukor volt, amelyet nagyim kiskanállal az erős feketébe mártott. Imádtam és megalapozta a kávé iránti szeretetem. Még voltak komoly mínuszok és olyankor nem lehetett jókat rosszalkodni, mint nyáron. Csúzlizni, fára mászni, íjat készíteni és egyéb remek dolgokat, amelyekkel komolyan veszélyeztethettük saját és társaink testi épségét és szemünk világát. Na meg ilyenkor jónak kellett lenni, sőt duplán jónak, hiszen jött a Mikulás és ha nem akartunk szenet meg virgácsot és ráadásul még a krampuszt is a nyakunkba akkor óvatosnak kellett lenni a szomszéd ablakaival és a hálaadási pulykavadászatot sem lehetett megismételni mert azért komolyan kikaptunk. Bár szerintünk a szomszédbácsi pulykája amúgy is halálra volt ítélve így egy-két nap ide vagy oda nem számított és ezt a nézetet osztotta az enyhén pszichotikus házőrző ebünk is. A pulyka a sütőben landolt, mi pedig szobafogságba a kutya ábrázatán pedig hetekig boldog vigyor ült. Legalább is én úgy láttam.

Szóval éppen, hogy kikerültem a Krampusz zsákját és a Jézuskánál végképpen nem akartam elvetni a sulykot. Főleg, hogy egy szalagpatronos forgótáras revolvert kértem tőle. Azért már megérte pár napig jónak lenni, bár komoly kihívásnak tűnt. Voltak remek dolgok is a télben, így a már fent említett vaskályhán almát lehetett sütni. Már az illata is mennyei volt, az ízéről nem is beszélve. Amíg azt majszoltam egyszerűbb volt jónak lenni. A legizgalmasabb ilyenkor az ünnepi készülődés volt. Már a bevásárlás is élmény volt, a dekorált kirakatok és hogy az emberek ilyenkor sokkal kedvesebbek voltak, mint általában. Ha már várakozás közben elaludtam és ezért lekéstem a Mikulást na meg a Krampuszt akkor a Jézuskát mindenképpen meg kellett lesnem. Legalább is ez volt a terv.

Ilyenkor lettem megbízva valami apró feladattal, amely a konyhába szólított és mire visszatértem már égtek a csillagszórók a karácsonyfán és alatta ott sorakoztak az ajándékok. Másodperceken múlt, de a Jézuskát is lekéstem. Persze nem lehetett csak úgy odarohanni és feltépni a csomagolást, pedig a pisztolyalakúval akartam kezdeni, hanem előtte énekelni kellett a családdal. Szólt a „Menyből az Angyal” és az „Oh Tannenbaum”. Mire a csillagszóró utolsó szikráit villantotta a fenyőillatú szobában rohanhattam az ajándékaimhoz. Száguldoztak a „Matchbox” kisautók, és durrogott a szalagpatronos pisztoly egy csoda volt akkor a karácsony. Gyermekként még nem fogtam fel, hogy az igazi ajándék a Jézuskától az volt, hogy nagyszüleimmel és szüleimmel lehetettem. Most is le fogom késni a Jézuskát ebben szinte biztos vagyok, de a szeretetteljes emlékek ott lesznek a fa alatt örök ajándékként, amíg csak élek.