Apró tárgyak

Csomagolok, a bőrönd lassan megtelik apró tárgyakkal. Szobrocska, zászlók és egyéb kis emlékek. Velem jönnek és elhoznak magukkal egy kis darabot az országból, ahol vettem őket. Eljön egy kis Omán, egy kis Szíria és Libanon... Ugyanakkor belőlem is ott maradt egy kevés, egy kis szív, egy kis aggódás az ottani emberekért. Betekerem a kis kincseimet „pukkanós fóliába” és közben a barátságos árusok arca rémlik fel, akitől vettem őket meg a bazár illata, amely semmihez sem hasonlítható. A zsivaj, a lökdösődés a szűk utcácskákban, a kordét toló fiúk kiáltása mind emlékké válik. Közben érzem, hogy megint „elromlottam”. A kaland olyan nekem, mint amikor a hajótörött tengervizet iszik, kicsit oltja a szomjat, de utána még szomjasabb leszel. Így érzek most... Jó lesz hazamenni két hónap távollét után, de tudom, hogy a megszáradt ruhákat a fregoliról legszívesebben visszapakolnám a bőröndbe. Nyugtalan leszek, nézem a híreket és ott szeretnék lenni, ahol zűr van. Nézem majd a járatokat, hogy megy-e még gép Bejrutba és szabad-e még az autópálya Damaszkusz felé? Közben ráírok Tarekre, Yasser-re és a többiekre, hogy jól vannak-e. Munkába menet majd rápillantok a bakancsomra, amely sárgás a sivatagi homoktól. Direkt nem tisztítom meg egy ideig, mert felidézi a sivatagot. Nem tudom miért szeretek ennyire itt lenni, de ez gyermekkorom óta így van. Sosem felejtem el, ahogy magyar nagymamám konyhájában nézegettem az Aranyfácán paradicsomkonzerv dobozát, amelyre aranyszínű betűkkel arabul is fel volt írva a tartalma. Nekem az egy csoda volt, meg akartam érteni, hogy mi áll a kis dobozkán és oda akartam menni, ahol ilyen csodásan írnak. Gyermekatlaszomban bejelöltem a jövendőbeli úticélokat: Kairó, Damaszkusz, Bagdad, Teherán... Már hét évesen tudtam, hogy mik a jó helyek :) Nem is csalódtam bennük és talán ők sem bennem.