Egy polgármester pisztollyal 1. rész -Georg a Donbasszban-

Mariupolt, azaz Mária Városát a görögök alapították 1779 körül. Most, ha túljutunk a katonai ellenőrzőponton egy hatalmas Szűz Mária ikon fogad a város bejáratánál. A Krím-félszigetről áttelepült görög kisebbség mind a mai napig nagyon büszke a hellén örökségre. A kis tengerparti éttermekben visszaköszönnek a görögországi ízek és a helyiek nagyon örülnek, ha ezt meg is említed. A szőlőlugassal benőtt kerthelységben nem tudtunk ellenállni a hideg sörnek, mivel 35 C meleg volt a városban. Elnéztem a strandról betérő jókedvű helyieket és itt a béke szigetén semmi sem emlékeztet a háborúra. Ám ez azonnal megváltozik, ha kilépsz a szőlőlevelek árnyékából és szétnézel. Az utcákon sok helyen még látszanak a gránátok ütötte lyukak, amelyeket az autósok rutinnal kerülgetnek, de mindenütt érzed az aszfalt szagát is, mert megállás nélkül a hét minden napján, huszonnégy órában dolgoznak a felújításon.

Szürreális, amit látsz, mintha egy háborús filmet néznél a második világháborúról vagy a dél-szláv háború borzalmairól. Robbanásoktól kiégett panelházak, rommá lőtt bevásárlóközpontok, sőt a város legrégebbi utcájából is csak üszkös romok maradtak. A közel félmilliós várost az ukrán hadsereg mondhatni porig rombolta. Jártam háborús öveztekben, de ilyen mérvű pusztítást soha nem láttam még. Viszont, ha most lánctalpakat hallunk azok már nem tankok, hanem munkagépek. Ha a polgármester szót hallod, akkor egy öltönyös politikusra gondolsz (vagy egy balfékre) de nem egy taktikai nadrágot és egy 9 mm-es Glockot viselő keménykötésű férfire. Oleg Morgun kézfogása, mint a satu. A korombéli polgármester régebben a Mariupol rendőrfőnöke volt. Az emberek úgy gondolták, hogy a remek munkát végző és köztiszteletben álló férfiből jó polgármester is lehet és nem tévedtek. Oleg Morgunnak a legkeményebb időkben kellett bizonyítania. Februárban szabadult fel a város a három évig tartó folyamatos harcok után. „A legnagyobb félelmem az volt, hogy az emberek megfagynak, hiszen nem volt fűtés, víz is csak néha napján, ám az ivásra alkalmatlan volt. Az áram és a gázellátásról pedig ne is beszéljünk” -kezdte a beszámolóját. „Az Azovstalban még folytak a harcok és az ukrán mesterlövészek nagyon megkeserítették a civilek életét, hiszen az ivóvíz és ételosztó pontokon lőtték az embereket, csak úgy minden ok nélkül. Viszont összeszedtem a megmaradt szakembereket és nekiláttunk beindítani a távfűtést. Ahol kellett ott tűzifát osztottunk és az emberek túlélték a telet. A víz, a gáz és az áramhálózat még szovjetidőkből volt és a háború is annyira megtépázta, hogy nem volt értelme foltozgatni. Moszkva és a testvérvárosunk Szent Pétervár rengeteget segített. Utóbbi az iparűzési adóját átengedi nekünk és persze kaptunk vadi új kábeleket, trafókat, csöveket. Még a harcok alatt elkezdtünk aszfaltozni, mert nem maradt út, amelyik járható lett volna autóknak. Ott dolgoztak a munkások, ahova már nem ért el az ukrán tüzérség. Így gyorsan a legfontosabb 70 km-et rendbe hoztuk. Így már eljutott az ivóvíz és az élelmiszer is mindenhova.

Helyreállt a gáz és a vízellátás is, kicseréltük az áramvezetékeket és persze meg kellett oldani több tízezer hajléktalanná vált ember sorsát is. Új házak kellettek, na meg új iskolák, ovik bölcsődék. Szóval villámgyorsan elkezdtünk építőmunkásokat is toborozni, mivel a férfiak jórésze még harcolt a fronton. Jó fizetést adunk így azonnal fel tudtunk venni húszezer embert. Még Türkmenisztánból és Kirgizisztánból is jöttek.”

-folytatása következik-