Három fej kukorica

Mostanában már én is azt mondanám, hogy: három cső kukorica, de leírni nem írom így, mert amikor ez az eset megtörtént, a kukoricának még feje volt, és nem csöve, ami nincs ma sem, mert a cső belül többnyire üres, nem is beszélve arról, hogy fej mindenesetre előbb volt a világon, mint cső. Az, hogy van cső, amelyik nem üres, és van fej, amelyik…
Szóval, ezt hagyjuk!… Végeredményben, ha a csőben van valami, már alig cső, és ha a fejben nincs semmi, már egyáltalán nem fej.

Maradjunk tehát a fejnél, és térjünk a tárgyra. Térjünk a három fej kukoricára, mely mostanában jutott eszembe egy szem piros paradicsommal kapcsolatban. A paradicsom vidáman pirosodott egymagában egy kis elhagyott mezei kertben, és amikor le akartam szakítani – mert nagyon szomjas voltam –, szinte megégette a kezem, és nem szakítottam le. Nem bizony, mert abban a pillanatban már három fej kukoricát láttam a helyén, érdesen és leszakíthatatlanul.
– Mért nem veszed le? – kérdezte barátom.
– Meleg – mondtam fanyarul –, úgy megmelegedett ebben a forróságban, hogy még szomjasabb leszek tőle.
Barátom ezek után leszakította és megette, de neki nem volt három fej kukoricája. Lehet, hogy mása volt, de kukoricája nem volt, s ezért a paradicsomot megette. Ez a barátom – egyébként – jeles madarász, akinek fele életét a madarak töltik ki, ezért könnyű szívű és jó ember. Ilyenkor bújja a rétet, a nádast, meggyűrűzi a madárfiókákat, hogy tudni lehessen: merre és meddig vándorol a gólya, a kócsag vagy – mondjuk – a barázdabillegető. És mindezt “hivatalból” teszi, még meg is fizetik érte. Megfizetik örömét, tudományos kalandozását. Ebből látszik, hogy barátom nemcsak jó ember, de okos ember is, ami együtt ritkaság.
Mellesleg – az a paradicsom valóban meleg volt, mert tikkadt aszály aszalta zörgősre a mezőket, és mi a szomjúságtól fuldokolva kerestünk vizet, de hiába. Lehet, hogy ez a lázas állapot is hozzájárult, de amikor kinyújtottam kezem, hogy leszakítsam az árva paradicsomot, egy hang megszólalt mellettem:
– Te dolgoztál érte?
És elkaptam a kezem, mintha megégettem volna.

A madarakat – különben – már apám is szerette. Neki galambjai voltak, s amikor városba kerültünk jöttek a galambok is új lakásunk padlására. Egyelőre még fogságba, hogy szokják a helyet, és fiaik legyenek; mert a madár – nagyon okosan – a fiaihoz és környezetéhez ragaszkodik elsősorban, és csak azután a barátaihoz.
Élelmüket azonban venni kellett, és apám sokszor panaszkodott ezért, mert gyerek és galamb szépen akad a ház körül, pénz azonban csak úgy futólag. Ez adta a gondolatot egyszer, amikor az erdőből hazafelé mentem madarászásból, hogy három fej kukoricát “magamhoz emeljek”. Csendes, magányos nyári alkony volt. A lágyan lengő kukoricalevelek árnyékában a tücskök már hangolni kezdték hegedűjüket, amikor egyszerűen letörtem a három fej kukoricát, s este hazaérkezve diadalmasan a család asztalára tettem.
– A galamboknak – mondtam, és vártam a dicséretet.
– Hol kaptad? – kérdezte apám, és rám nézett.
– A mezőn – mondtam bizonytalanul, és a dicséretvárás biztonságos tornya ijedten megingott.
– Kitől?
– Ott volt a… ott sok volt… az a…
– Loptad?
– Elhoztam… a galamboknak!
– Te dolgoztál érte?
Az asztal felett hideg csend lett.
– Visszaviszed oda, ahonnét hoztad!
– Igen… majd… – és kinéztem az ablakon, mert akkor fekete este volt már.
– Nem majd. Most! Azonnal!!
És én visszavittem a három fej kukoricát, pedig az a kukoricaföld messze volt. Félelmetesen messze túl a szőlőkön, túl a világosságon, túl mindenen.
Az út porában tompán puffant minden lépésem, és minden lépés azt mondta:
– Lop – tad… lop – tad…
Kukorica, krumpli, tarló, megint krumpli, megint répa, és én nem találtam azt a kukoricást; hát most hova tegyem ezt a három fejet? Ha megálltam, árnyékok mozdultak a homályban, s a kukoricalevelek hidegen susogtak. A derengő homályban ismeretlen és titokzatos lett minden.
– Hova tegyem? Hova tegyem? Otthon már megették a vacsorát, és én itt egyedül. Otthon az asztalon meleg, békés világosság, én meg itt, mert…
– Mit keres itt?!! – zörrent rám a kukorica közül a csősz, és én megrogytam, és úgy éreztem, leszakad alattam a föld. Ellöktem magamtól a három fej kukoricát, és mint aki eszét vesztette, nekilódultam az útnak.
– Fogd meg!!
A többire már alig emlékszem. Valami kutya nyiffnyaffolt mögöttem, minden pillanatban vártam a harapást, ezért oldalt ugrottam, be egy kukoricásba, és törve-zúzva, vakon rohantam, amíg csak egy termetes tökre nem léptem. A tök és a világ kicsúszott alólam, s én elhasalva megadtam magam.
Jöjjön a csősz, jöhet a kutya, vigyenek börtönbe, haljak meg – nem bánom…
De nem jött senki és semmi. Csak a szívem dobogott fuldokló vágtában, s a kis tücskök húzogatták bánatos vonójukat üveghegedűjükön, és melegen fölém hajoltak a nyári csillagok.

Hát ezért nem szakítottam le azt a paradicsomot, pedig majd meghaltam érte – és ezért hazudtam a barátomnak, hogy nem kell, mert meleg.
Remélem, nem olvassa ezt a kis írást, mert barátom csak madarakkal foglalkozik, akik nem tűnődnek azon, hogy a kukorica cső-e vagy fej, és – főleg!! – soha nem hazudnak.

(1950)

**

Először az Új Ember közölte, 1950. október 8-án, majd 1957. augusztus 30-án az Élet és Irodalomban jelent meg.

Tartalmazzák az Őszi Vásár (1962), a Ködös utak (1979), a Zsong az erdő (1988) és a Sárgaréz patkók (2007) c. kötetek.