Többen kérdeztétek, mi a véleményem arról, hogy sorra rúgják ki a propagandistákat az összeomló fideszes szennylapoktól és szennycsatornáktól?

Őszintén? Vessetek meg, de engem kifejezett örömmel tölt el, hogy ezek az aljas gazemberek végre megkapják, ami jár nekik.

Egy pillanatig sem szégyellem magam amiatt, hogy nem érzek együtt azokkal, akik tizenhat éven át mások tönkretételéből éltek, és keresték degeszre magukat. Álszent dolognak tartom azzal jönni, hogy a rezsim verbális verőemberei is csak emberek, családdal és megélhetéssel, és nem illik örülni annak, ha elveszítik az állásukat.

Hát, meg a nagy fenéket! Gondoltak volna erre akkor, mielőtt karriert csináltak abból, hogy más emberek életét próbálják tönkretenni.

Mert félreértés ne essék: itt nem valódi újságírókról beszélünk egy nehéz helyzetbe került szerkesztőségben, hanem a Fidesz hatalmi gépezetének gátlástalan kiszolgálóiról, akik előszeretettel űztek sportot abból, hogy tanárokat, diákokat, független újságírókat, közéleti szereplőket és hétköznapi magyar embereket hurcoltak meg a hatalom kedvéért.

A bukott állampárt képviselői most mégis azon vekengenek, hogy azok szégyelljék magukat, akik örülnek "családos emberek" kirúgásának.

Tudják, mit?

Nemhogy nem szégyellem magam, még pezsgőt is fogok bontani, amikor a Huth Gergely-féle erkölcsi hulladékok végre mind páros lábbal repülnek.

Sőt, továbbmegyek: aki éveken át közpénzből finanszírozott feketekampányokban vett részt, embereket járatott le, családokat tett tönkre, annak nem elég elveszítenie az állását. Ahol rágalmazás, becsületsértés, közpénzekkel való visszaélés vagy más jogsértés történt, ott bizony a felelősséget jogi értelemben is kőkeményen vállalni kell.

Ráadásul még csak arról sincs szó, hogy az új kormány számolna le velük. A saját embereik engedték el a kezüket! Azok, akik évekig közpénzből hizlalták őket, most egy pillanat alatt rájuk zárták az ajtót, amint kiderült, hogy állami pénz nélkül a kutyát sem érdekli, amit csinálnak. Ennyit a nagy szakmai teljesítményről, a minőségi jobboldali sajtóról, a "polgári nyilvánosságról".

Személyesen voltam főszervezője annak a tüntetésnek, amit a független és pártatlan Index beszántása ellen hirdettünk meg. Emlékszem, amikor több tízezren álltunk a Sándor-palota előtt, hogy kiálljunk az ország egyik legelismertebb szerkesztősége mellett, amit a rezsim éppen térdre akart kényszeríteni.

Én valahogy nem emlékszem akkor Huth Gergelyék kiállására. Hol voltak ezek az emberek akkor, amikor polgári engedetlenség miatt tanárokat rúgtak ki? Amikor orvosokat, ápolókat, rendőröket, bírákat, vállalkozókat és valódi újságírókat vegzált a hatalom, mert ki mertek állni magukért és az igazságukért?

Megmondom, hol voltak: minden lelkiismeret-furdalás nélkül gyártották tovább a hazugságokat, öntötték a magyarokra a gyűlöletet, és asszisztáltak a hatalom újabb és újabb leszámolásaihoz.

Most pedig, amikor elzárták a pénzcsapot, hirtelen eszükbe jut a szolidaritás meg az emberség? Milyen megható.

Csakhogy ez nem így működik. A szolidaritás nem jár azoknak, akik éveken át hivatásszerűen tagadták azt meg másoktól.

Huth Gergely!

Ne a szolidaritásunkért esedezz álszent módon, könnyes szemekkel, hanem vállald végre a tetteidért a felelősséget! Mindenekelőtt kérj bocsánatot azért, hogy az ’56-os pesti srácok emlékére szégyent hozva, a nevüket elbitorolva működtettétek a magyar történelem egyik legaljasabb propagandatermékét.

Ne a tisztességes magyarokon és a független sajtón kérd számon az együttérzést, hanem azokon az állítólagos "nemzeti tőkéseken", akik csak az elmúlt egy évben százmilliárdokat harácsoltak össze a magyar adófizetők pénzéből, most mégis sajnálnak tőletek rongyos néhány tízmillió forintot, pedig éveken át ti végeztétek el helyettük a piszkos munkát.

Mi nem tartozunk nektek az égvilágon semmivel. Éppen ellenkezőleg: ti tartoztok nekünk; felelősségvállalással és bocsánatkéréssel.

Egyétek csak meg, amit főztetek. Ki mint vet, úgy arat, elvtársak. És most végre eljött az aratás ideje.