„Cherchez la femme!” – mondják a franciák. Vagyis mondták, mielőtt még arabok lettek volna. A mondat nagyjából annyit jelent: ha elég mélyre ásol, mindig találsz egy nőt, aki kiváltója valami veszedelmesnek, valami békétlenségnek, valami fájdalmasnak. A mi esetünkben azonban kicsit más a helyzet. Itt nem kiváltója, hanem felfedője volt valami keservesnek az asszony.

Ez a nő – ha mást nem – egy jó szolgálatot tett az országnak, amelynek állampolgára, s amelyet némelyek még hazájuknak is neveznek. Visszaadta komolyságát a „hazaáruló” szónak. Mert ez a szó – hazaáruló – az utóbbi időben kissé elinflálódott a közbeszédben. Gyakran használták akkor is, amikor elég lett volna a „mezei áruló”, az „ügynök” vagy egyszerűen a „gyalázatos”. Most szembesültünk ennek a könnyelműségnek az árával. Jött ez a nő – és mi szavak nélkül maradtunk. De itt és most a jelző és az alany nászt ülnek – és immár elválaszthatatlanok.

Volt egy teljes napjuk, hogy házon belül megoldják ezt: lemondassák és elhatárolódjanak. Nem tették. Csak a cinikus lapítás, ahogy azt a közelmúltban már megszokhattuk egyéb ügyek kapcsán is.

De ha ezt is megtehetik, ha ezután is cinikusan két tucat hombárfejű mögé bújva skandálhatják, hogy „hazudik a tévé”, noha a teljes szégyenbeszéd megtekinthető vágatlanul, teljes terjedelmében – akkor bármit. Sőt! Akkor már nincs is mit megvédeni, mert elvesztettünk mindent.

Világosan kell beszélni: leesett a nemzeti lobogó a viledás nyélről! És ha nem vállalják a felelősséget, ha nem takarítják el ezt a nőt záros időn belül, akkor akkora tüntetéshullámot kapnak a nyakukba, amilyet nem láttak az első őszödi beszéd óta!

48 órát kapnak, hogy világossá tegyék: vállalják a felelősséget és ezt a határt többé egy politikai párt sem lepi át.

Készüljetek!