BUDAPEST RETRO: IDŐUTAZÁS GERGELLYEL. HOGY A FIATALOK IS ÚJRAÉLHESSÉK A RÉMES DEMSZKY-KORSZAKOT!
Az idősebbek pontosan tudják, miről beszélek. A fiatalok pedig jól figyeljenek! Demszky Gábor volt a főpolgármester húsz éven át Budapesten, az SZDSZ színeiben. Bizony nyomorult időszaka volt ez szegény fővárosunknak... De kezdjük az alapoknál!
Hogy mi is az SZDSZ? A Szabad Demokraták Szövetsége 1988-ban alakult, magát liberálisként meghatározó pártként. A párttá alakulás előzményeiről - a Kádár-rendszer idején megjelent, kritikus szamizdat kiadványokról, például a Beszélő című lapról és annak szerkesztőiről, motivációjukról, a későbbi pártalapítókról - most nem értekeznék hosszabban, bár egyszer az is megérne egy mélyelemzést. Szögezzük le, hogy a rendszerváltoztatás idején az SZDSZ volt az a politikai formáció, amely magát - retorikájában legalábbis - a legharcosabb antikommunistának mutatta, amivel sok választót sikerült megtévesztenie, abban az ihletett, történelmi pillanatban, amikor rengetegen vágytak volna a közélet valódi megtisztulására, igazi tabula rasa-ra.
Ami persze elmaradt. Köszönhetően éppen a Szabad Demokraták Szövetségének...
1990-ben, az első, szabadon választott kormány beiktatása után nem sokkal kibújt a szög a zsákból, s elég gyorsan kiderült, ki kicsoda. Az mondjuk már a kezdetektől sokaknak gyanús volt, hogyan voltak képesek a liberálisok hipp-hopp, egyre nagyobb befolyást szerezni - mint utóbb persze kiderült, a nemzetközi pénzvilág óriási, őket támogató nyomásával a hátuk mögött -, például paktumra kényszerítve az akkori kormányzópártot. Persze az is messzire vezetne, hogyan sikerült köztársasági elnököt delegálniuk az MDF többsége idején, vagy épp taxisblokádot - kvázi kormánypuccsot - szervezniük a háttérből, elszabotálni a lusztrációs törvényt, markukban tartani a teljes magyar médiavilágot és még sorolhatnám...
1990 és 1994 között fokozatosan került elő az SZDSZ valódi, szélsőliberális, nemzetáruló arca, s kiderült, kik is voltak azok, akik anno a harcos antikommunistát játszották az általuk írt, ócska színdarabban. Ekkor kezdődött el a magyarság évezredes, szakrális szimbólumainak szisztematikus gyalázása, a Szent Korona micisapkának nevezése, a Szent Jobb tetemcafatnak titulálása, s az SZDSZ szellemi holdudvarából érkezett a turulmadár „dülledt szemű tojószárnyasként” való, rendkívül haladár emlegetése is.
A Szabad Demokraták a rendszerváltás utáni, a régmúltból visszahozott, népi-urbánus szembenállás legfőbb katalizátorai lettek, miközben - 1994-hez közeledve - a magukra locsolt antikommunista cukormáz is egyre erősebben repedezett már rajtuk. Ahogy világossá vált az is, hogy a párt főbb prominenseinek - Bauer Tamás, Pető Iván, Rajk László - felmenői nem csupán kommunisták voltak, de fő bűnösei is a rendszerváltoztatás előtti vállalhatatlan időszaknak. Bauer és Pető apuka ÁVH-tisztként szolgálta a gyilkos kommunista rendszert, Rajk László kezéhez pedig belügyminiszterként tapadt vér a Rákosi-érában - és ez alól az sem mentesít, hogy később a saját elvtársai pont olyan koncepciós perben ítélték halálra, amilyenek megkonstruálásában Rajknak is igen nagy rutinja volt.
Persze, persze, hallom a kórust: a gyerek nem lehet felelős a szülő bűneiért. Nem bizony, mindaddig, amíg nem a szülő által kikövezett politikai-gazdasági-közéleti úton lavírozik tovább, ügyesen használva az évtizedes kapcsolatrendszert. Márpedig az SZDSZ éppen ezt játszotta. Ahogy Demszkyről is kiderült lassacskán, hogy a Kádár-rendszer ellenségeként, harcos lázadóként, szamizdat-hősként beállított, közben szélsőliberóvá vedlett Demszky sem volt más, mint egy szélsőbalos, maoista felforgató.
A pillanat, amikor visszavonhatatlanul kiviláglott, mit is képvisel valójában az SZDSZ, akkor jött el, amikor négy évvel a bűnös rendszer megváltoztatásának hitt pillanat után, 1994-ben a liberálisok házasságra léptek az MSZP-vel, a vállalhatatlan utódpárttal, s közös koalíciós kormányt alakítottak. Ekkor érett be - képletesen szólva - Pető, Bauer és Rajk apuka régi álma: generációk találkoztak össze újra, ugyanannak a politikai családnak a tagjaiként.
De vissza Demszkyhez, aki 1990-től egészen 2010-ig regnált Budapesten. Volt itt minden, csak felelős városvezetés nem. Még nyomokban sem. Demszky húsz évig fűt-fát ígért a budapestieknek, de a beruházások jó része soha, vagy jó esetben részben valósult meg, de azok is hogyan! A legemblematikusabb fejlesztés - amely mindent elmond a liberó városvezetésről - a hírhedtté vált 4-es metró, amely persze sokszor annyiba került, mint amit Demszkyék az induláskor ígértek, s végül elképesztő csúszással - már az Orbán-kormány idején - lehetett csak átadni. E projekt miatt Olaf-vizsgálat is indult, bottal ütve közel 170 milliárd forint nyomát.
Demszky városvezetése idején lepusztult, elnéptelenedett a belváros, romosan álltak olyan emblematikus - a város turisztikai arculatát is meghatározó - épületegyüttesek, mint például a Várkert Bazár, vagy épp a Városliget parkjai, bizonyos épületei, rémes állapotba kerültek a budapesti hidak, sok park és a fővárosi közutak is. De volt világraszóló BKV-botrány, gigantikus pénzlenyúlásokkal, vesztegetési pénzek, Alstom-ügy, Nokiás dobozban csempészett városvezetői kenőpénzek és sok egyéb disznóság.
Persze Demszky örökké hárított, soha nem vállalta a felelősséget semmiért. Csak nem ismerős valahonnan?
Cinizmusának iskolapéldája volt, amikor budapesti autósok kitalálták, hogy minden kátyúnál - amiből volt bőven akkoriban a belvárosban is - dudálnak egyet, tiltakozva a városvezetés ellen. Mit csinált Demszky? Autóba ült és a kátyúknál ő is dudált, kvázi saját maga ellen. Persze kínosan ügyelve arra, hogy ezt a „jópofaságot” az egész sajtójuk címlapon hozza.
Emlékszem a mindig kínvigyorral az ábrázatán szereplő, egyre zakkantabbnak tűnő, de szerepelni imádó Demszky főpolgármester médiában való agresszív nyomulására. Hiába, a kommunikáció mindig ment ennek a csapatnak. Más sem...
Leírhatatlan jelenet volt az is - nehéz felednem -, amikor Demszkyt „népszerűsége csúcsán”, az egyik március 15-én, a Petőfi szobornál elmondott ünnepi beszéde közben esernyőkkel védték a biztonsági emberei, a rá zúduló tojászáportól...
Rémes húsz év volt, amit az SZDSZ-MSZP bagázsnak köszönhetett Budapest. Nem elfogultság, hanem puszta tény, hogy Tarlós István időszakában vált azzá ez a gyönyörű város, amire ma minden magyar büszke lehet: a világ egyik legszebb, elképesztően fejlődő fővárosává, és - a Covid miatti zárások előtt - a világ legnépszerűbb turisztikai célállomásainak egyikévé.
2019 ősze óta megint más távlatok nyílnak. Karácsony Gergely és a mögötte „szakértő”, de leginkább a pénzcsapokhoz jó közel elhelyezkedő, Gyurcsány-protezsálta csapat éppen ott folytatja, ahol a félnótás Demszky abbahagyta. Az SZDSZ-MSZP szelleme tért vissza velük.
A fiatalabb korosztály kedvéért, empirikus tapasztalatainkra hivatkozva mondom: amíg tart, nem lesz vidám ez a fővárosi időutazás...