Komolyan elhiszi valaki, hogy egy esetleges kormányváltás önmagában képes volna megoldani bárkinek az elrontott életét Hogy egycsapásra elmúlnak majd magánéleti, egzisztenciális és egyéb problémák Hogy „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”, mert majd "a Péter" helyettem, varázsütésre elintézi? Dehogy.

Mondjuk ki, még ha sokaknak fájó is: ma Magyarországon a társadalom túlnyomó része igenis képes boldogulni, mert akar. És ez a kulcsszó. Aki pedig nem akar, aki csak panaszkodni szeret, mert mindig könnyebb másra mutogatni, s mást okolni az elrontott életéért, az mindig a leghangosabb. (Természetesen nem a legelesettebbekről beszélek, akik önhibájukon kívül, akár súlyos betegség miatt kerültek nehéz helyzetbe.)

A 2010 óta tartó kormányzati akarat egymillió fővel emelte meg a munkavállalók számát, ami egészen elképesztő teljesítmény, hiszen olyanokat is beterelt a munka világába, akik korábban talán sohasem dolgoztak, pusztán segélyből tengették az életüket. Mára ez a folyamat ott tart, hogy mindenki arról panaszkodik, alig talál gyári munkást, autószerelőt, szakácsot, pincért, kazánszerelőt, kőművest, szobafestőt, mezőgazdasági idénymunkást, stb. Ha pedig talál, nem győzi kifizetni a magas napi, vagy havi bérét. De alig akad olyan, egyetemet végzett pályakezdő, aki után ne kapkodnának a munkaerőpiacon, akár tanár az illető, orvos, mérnök vagy informatikus.

A kormányzati filozófia ugyanis minden dolgozni akaró embert, értéket teremtő vállalkozást támogat és motivál – alacsony személyi jövedelemadóval, vagy például a világ egyik legalacsonyabb trásasági adó kulcsával -, a gyermekeket nevelő családok erőfeszítéseit pedig sokszorosan kompenzálja adókedvezményekkel, vagy épp teljes adómentességgel, gyermekvállalási, otthonteremtési támogatásokkal, és sok egyéb juttatással. Afféle pozitív diszkrimináció mindez, amelynek alapja az a fajta gondolkodás, hogy minden megszülető magyar gyermek - a családja boldogságán, s az élet egyik legszebb értelmén túl – nemzetstratégiai értelemben is jelentős, össztársadalmi értéket képvisel.

Ezt a kormányzati filozófiát bontaná le a baloldali, neoliberális gazdasági szakértők hada, akik világ életükben kizárólag abban jeleskedtek, hogy megszorításaikkal mindig elvették a pénzt azoktól, akiknek több volt, csak azért, hogy alamizsnaként olyan társadalmi rétegeknek adhassák, amelyeknek valamiért kevesebb jutott.

Ez a társadalmi igazságosság megteremtésének hamis illúziójával kecsegtető, jóemberkedő, balos politika természetesen mindig képtelen lesz arra motiválni a társadalom bármely rétegét is, hogy dolgozzon, tanuljon, vállalkozzon többet, vállaljon közben gyermekeket, s tegyen meg minél többet azért, hogy előrébb jusson az élete, s egyúttal a hazája is.

Ez a fajta balos politika - egyebek mellett - ezért jelent mindig zsákutcát minden magyarnak, szemben az Orbán-kormány jól működő, hosszú távon az egyetlen értelmes alternatívát kínáló, munkaalapú társadalom gyakorlatával.

Visszatérve a kiinduló pontra: minden elrontott életért, minden lenullázott egzisztenciáért nem az Orbán-kormány a felelős, ahogy az a tétel is igaz, hogy bizony nem lehet 16 esztendő alatt csodát tenni az élet minden egyes területén, pláne nem ilyen 70 évvel a hátunk mögött.

Ideje volna, ha a „mindenszarista messiásvárók” is belátnák, a szánalmas diktatúrázással, a folyamatos tolvajozással, és azoknak a bornírt hazugságoknak az ismételgetésével, miszerint „ebben az országban minden szörnyű”, s hogy „a legszegényebbek, legeslegutolsók vagyunk mindenben”, kizárólag a saját frusztrációikat magyarázzák és vetítik ki, önigazolásokat keresve saját életük elhibázott döntései miatt is.

Egy biztos: ha idén a Fidesz újra megnyeri a választásokat, még a leghangosabb ellenzéki szavazók is azzal vigasztalódhatnak majd, hogy ők maguk is sokkal, de sokkal jobban járnak Orbán Viktor politikájával, mint az asztalon heverő másik ajánlattal.