Tiszás csoportterápia miszter hányingerrel Szinte látom magam előtt, ahogy kiötlötték a nagyívű kommunikációs ötletet: valahogy el kellene adni Pétert a női szavazóknak, s egyúttal - még életében - megindítani a robot szentté avatási eljárását is.

Az alapgondolat persze érthető. A kutatások szerint ugyanis a nők jelentős része - teljes joggal - kap lábrázást a Magyar-féle, kontrollmániás közéleti bántalmazóktól, a humort hírből sem ismerő, önimádó, nárcisztikus agresszoroktól. Az ő meggyőzésükhöz bizony láthatóan nem elég a menetrendszerűen érkező ünnepi cukiszelfi a gyerekekkel, nem elég a csónak orrában pantomimezés, a lucernásban fetrengve csücsörítés, és a nagyi odakozmált, habos almása is kevéske, mint platóhuszárunkban az önreflexió.

Más kell ide, gondolták, s elő is húzták a közéleti elfekvőből a pszichológus végzettségű Szily Nórát, aki önként és dalolva vállalta azt a kedves megbízatást, hogy - lágyan körbegurgulázva az ápoltat - bemutatja a Tisza-vezér empatikus emberarcát, Grál-lovagokat megszégyenítő, unikális énjét, a nőkhöz fűződő legendás viszonyát.

Pedig sem coachnak, sem szakembernek nem kell lenni ahhoz, hogy a Holdról, hunyorítva, félhomályban is bárki érzékelhesse: beszélgetőtársa egy virtigli szociopata, beteges hazudozó, nárcisztikus személyiségzavaros, mitomániás manipulátor, egy két lábon járó, szánalmas közhelygyűjtemény. Csak Nóra nem látja mindezt kóros elfogultságában, közéleti vakságában senyvedve.

Dicstelen produkciójukat előre azzal metegeti, hogy ő nem politikai újságíró, csupán egy nyitott ember, aki szeretné megérteni interjúalanyát, anélkül, hogy ítélkezne felette. Hát persze...

Tényleg, hogy is nézne már ki, ha végzett pszichológusként rá merészelne kérdezni a saját hatása alá kerülő, s a fontos, női célcsoportról rendkívül hiteltelenül, ám igen hosszan, kimódoltan, szuperlatívuszokban áradozó Magyar Péternél arra, vajon hogy fér mindez össze azzal az infernális alteregojával, aki késsel a kezében, a családját fenyegtve járkált fel-alá a lakásban, aki állapotos feleségét fizikai és lelki értelemben is rendszeresen abúzálta, vagy éppen azzal fenyegette, hogy ha el merészel válni tőle, akkor őt börtönbe, közös gyerekeiket pedig intézetbe záratja? (Ez utóbbit azért csak átgondolhatta azóta filantróp Péter, mert gyerekek híján mégis kivel pózolna az ünnepi lájkvadászatok idején?)

Nóra pszichológusnő pedig annyira híresen nyitott és megértő, hogy nem foglalkozik efféle földhözragadt apróságokkal, s esze ágában sincs kizökkenteni a szeretetország legdíszesebb tornyait verbálisan ácsoló, kedvenc farizeusát. Dehogy kérdezi meg tőle, mégis miféle, sárga házba zárandó elmebeteg az olyan, aki öngyilkosságot színlel a szerettei előtt csak azért, hogy ezzel is zsarolja őket érzelmileg?

S ha valaki ennyire súlyos, mondhatni patológiás eset, aki a legválogatottabb aljasságokat követte el a saját családja ellen, arra az emberre mégis hogyan lehetne rábízni egy ország vezetését?

Nem csoda, hogy Varga Judit csak annyit írt az igen álságosra sikerült karácsonyi szeretetinterjú után: „Hányinger”.

Ha valaki, hát ő pontosan tudhatja, mit is jelent a Magyar Péter-féle ön- és közveszélyes inverz valóság. Varga Judit és családja sajnos igen drága árat fizetett mindezért.
Magyarországnak ne kelljen