23 évvel ezelőtt álltam először Orbán Viktorral egy színpadon ugyanitt, a Kossuth téren, 2002. április 13-án szombaton. Az akkori választások második fordulójára készültünk, pontosan tudva: szinte csak matematikai esély maradt már arra, hogy megfordítsuk az első forduló eredményeit. Végül hajszál híján, de nem sikerült...

A Fidesz akkor elveszítette a választásokat. Én pedig, aki akkor korosztályának egyik legsikeresebb, évről-évre különböző médiadíjakkal elhalmozott fiatal műsorvezetője voltam, hirtelen ellenséggé, egy tehetségtelen senkivé váltam sokak szemében, s azonnal kegyvesztett is lettem az akkori - szinte kizárólag balosok által tulajdonolt és vezetett - médiavilágban. Semmit sem bántam meg, ma is pont ugyanígy döntenék.

Az a nagygyűlés ugyanis - és mindaz, ami ott elkezdődött - sokunk meghatározó élménye marad, amíg csak élünk. Nem pusztán azért, mert a rendszerváltoztatás időszakának nagy utcai demonstrációi után először vett részt ekkora tömeg egy politikai gyűlésen, hanem mert végérvényesen itt talált egymásra a polgári, nemzeti jobboldal, s azóta sem tévesztjük szem elől egymást. A Kossuth téri nagygyűlés élményéből született aztán a Polgári Körök elindításának ötlete, majd országos hálózata, és rengeteg közös élmény – gyűlések, találkozások, kulturális estek -, amelyekkel egymásban tartottuk a lelket 2002 és 2010 között, létrehozva egy örök szövetséget, egy soha fel nem számolható közösséget a patrióta világban.

23 év bizony nagy idő. Az embert akarva, akaratlan elfogja valamiféle nosztalgia, így persze engem is. Eszembe jut az első személyes találkozásom Orbán Viktorral az Országházban, a miniszterelnöki dolgozószobában, eszembe jut, hogy életem első, igazán meghatározó közéleti élménye gimnazistaként az ő 1989-ben, a Hősök terén elmondott, lázadó beszéde volt, eszembe jutnak közös országjárásaink - ahogy sok tízezer kilométert ültünk egymás mellett az autóban -, nem feledem a közös küzdelmeinket mindenféle nehéz politikai- és kampányszituációkban, s eszembe jutnak hosszú beszélgetéseink, és az is, hogy az elmúlt 23 évben hányszor hallottam őt rajongva beszélni a hazánkról és rólunk, magyarokról.

Ezért álltam mellette a színpadon tegnap is. Nem pénzért, nem pozícióért, nem a szereplés lehetőségéért. Túl vagyok mindegyiken, egyik sem izgat már...
Tűnjön bár túl patetikusnak, vállalom: a hazánk ügyéért álltam ott tegnap, ahogy Ti is mindannyian, PATRIÓTÁK!