BARADLAY KAPITÁNY ÖRÖKRE MEGPIHENT...
Drága Karcsi bátyám!
Ez most nagyon fáj... Fáj, mert épp a napokban terveztelek felhívni, de már soha többé nem lesz rá alkalom. Fáj, mert arra gondolok, hogy soha többé nem fogom már élőben hallani azt a karakteresen nemes és csibészesen búgó, csodás hangodat, amivel a Jóisten Téged örömében megajándékozott. Hiányozni fog a műveltséged, a humorod, a hazaszereteted és a bátorításod is, nagyon...

Emlékszem, 2021-ben, amikor a Most vagy soha! előkészületein dolgoztunk, hosszan ostromoltalak, vállalj el egy kis epizódszerepet a filmünkben - mintegy kikacsintásként –, ezzel is fejet hajtva a Kőszívű ember fiai nagyszerűsége előtt. Orvosi tanácsra végül nem vállalhattad, de emlékszem, ahogy hetekig beszélgettünk, ahogy ízlelgetted a szerepet, a forgatókönyv legapróbb részleteit, majd annyit mondtál:
„Köszönöm, hogy legalább még egyszer, utoljára az életben - ha csak pár hétre is -, de beleélhettem magamat abba, hogy újra egy ekkora történelmi filmben forgathatok.”

Azóta is elszorul a szívem, amikor erre a mondatodra gondolok, s az is megrendített, amikor az elkészült film zártkörű díszbemutatóján olyan tűzzel a szemedben nézted a filmünket, mintha Te is a részese lettél volna. Mert az voltál. Bár nem szerepeltél benne, a lényeddel mégis minden pillanatában jelen voltál...
Karcsi bátyám!
Ez most nagyon fáj! S közben a fülemben cseng, ahogyan Arany János: A walesi bárdok című versét tudtad mondani, úgy, ahogy azt soha többé már senki sem mondhatja ezen a világon...

Drága Karcsi bátyám!
Gyerekkorunkban mindannyian Baradlay Richárdok szerettünk volna lenni, persze miattad. Magad voltál a tartás, a gerinc, a hazáját szerető, örök magyar huszárkapitány - a filmvásznon éppúgy, mint az életben, s az is maradsz, amíg él magyar e földön.
A Teremtő kísérjen égi utadon!