Augusztus 2. a Porajmos emléknapja
Jelentése: elpusztítás

“Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van egy csend, ami hangosabb minden kiáltásnál. Az a csend, ami ma itt, ezen a téren is körülvesz minket, és ami minden év augusztusának elején ránk telepszik. Ez nem a békesség csendje. Ez a hiányé. Azoknak a hangoknak, nevetéseknek, daloknak és imáknak a hiánya, amelyeket 1944 nyarán, és az azt megelőző sötét, tébolyult években fojtottak bele a porba és a füstbe.

Ma a Porajmosra, a roma holokausztra emlékezünk.

Amikor visszagondolunk arra a bizonyos augusztus 2-i éjszakára az auschwitz-birkenaui cigánytáborban, szinte felfoghatatlan az a kegyetlenség, amivel az emberiség szembesült.
Egy egykori táborlakó így emlékezett vissza: „A szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak, olyan hangosan kiabáltak, hogy egész Birkenauban hallatszott. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”
Reggelre a cigányok tábora már üres volt. Gyermekek, édesanyák, idősek – közel háromezer testvérünk – utolsó, kétségbeesett küzdelme ért véget a gázkamrák fojtogató sötétjében.
De a tragédia nem ezen az egyetlen éjszakán kezdődött, és a halálos áldozatok száma sem állt meg itt. Százezrek vesztek oda Európa-szerte. Névtelenül, sokszor jeltelen sírokba lökve, mintha az életük sosem lett volna értékes.

Nem csak politikusként állok ma Önök előtt, de mindenekelőtt roma emberként is. Érzem a felmenőim fájdalmát a saját zsigereimben. Sokáig a mi gyászunk néma gyász volt. A történelemkönyvek lapjain, a hivatalos megemlékezéseken évtizedeken át alig-alig maradt hely a cigányság tragédiájának. A nagyszüleink, dédszüleink, akik túlélték a földi poklot, gyakran magukba zárták a borzalmakat, mert a szavak egyszerűen elfogytak. Csak a tekintetükben hordozták a múltat. De a sebek, a traumák velünk éltek, és velünk élnek ma is.

De tegyük fel a kérdést magunknak: miért jövünk el ide évről évre? Csak azért, hogy a sebeket tépjük fel? Nem. Azért emlékezünk, hogy éljünk. Hogy megmutassuk a világnak és magunknak: nem sikerült.
Az a sötét ideológia, amely egy egész kultúrát, egy népet akart eltörölni a föld színéről, elbukott. Mi pedig itt vagyunk. Életben maradtunk. És azzal, hogy ma itt állunk, emelt fővel, emlékezve a mártírjainkra, valójában a legcsattanósabb választ adjuk a múlt század gyilkosainak.
És ha körülnézek ma a közösségünkön, a megörökölt fájdalom mellett valami mást, valami újat is látok. Látom a reményt és a kibontakozó jövőt. Ne áltassuk magunkat, tudjuk jól, hogy mennyi küzdelem vár még ránk. Tudjuk, hogy az előítéletek falai sok helyen még ma is állnak, és a nyomorból, a telepek világából kitörni ma is emberfeletti feladat. De az irány, amerre végre elindultunk, jó.

Az elmúlt évtizedben megmozdult valami, amiért generációk óta küzdöttünk. Képviselőként és roma apaként is büszkeséggel tölt el, amikor azt látom, hogy ma több honfitársunk, több roma ember dolgozik, mint a rendszerváltás óta bármikor. A kiszolgáltatottság, az apátia és a segélyek világa helyett egyre többen a munka adta méltóságot, a saját erejükből való boldogulást választják. Ez nem egyszerűen egy gazdasági mutató, ez a tartásunk visszaszerzése.
Látom azokat a cigány fiatalokat, akik meg akarják, és meg is fogják váltani a világot. Akik beülnek az egyetemi padokba, akik megtöltik a roma szakkollégiumokat. Az elmúlt évtizedben megkétszereződött a diplomásaink száma. Ők a mi új értelmiségünk. Ők azok, akik úgy őrzik meg a roma identitásukat, a kultúránkat, hogy közben mérnökként, orvosként, tanárként vagy épp jogászként építik ezt az országot – a mi közös hazánkat, Magyarországot.

Ezek a sikerek jelentik az igazi elégtételt. Minden egyes roma fiatal, aki diplomát szerez, minden édesapa, aki tisztességes munkából tartja el a családját, egy-egy gyertyaláng, amely eloszlatja azt a sötétséget, amit 1944 augusztusa hagyott ránk.

Tisztelt Emlékezők!

Amikor ma fejet hajtunk a Porajmos áldozatai előtt, tegyünk egy közös fogadalmat. Fogadjuk meg, hogy soha többé, semmilyen körülmények között nem engedjük, hogy a származása, a bőrszíne, a kultúrája – vagy épp politikai hovatartozása miatt bárkit is másodrendű embernek tekintsenek. Sem itt, sem máshol.
Emlékezzünk azokra, akiktől elvették a jövőt. És építsük fel, tegyük naggyá azt a jövőt az ő nevükben, az ő tiszteletükre is.
Legyen áldott az áldozatok emléke! Isten nyugosztalja a mi mártírjainkat!”

Budapest, 2026.08.02.,
A Porajmos, azaz a Roma Holokauszt Emléknapján