Atilla Napkirály:

Akinek van szeme a látásra, az látja, hogy mi ez!

Dunakanyar lélegzetelállító kanyarulata tárul elénk, mely a Kárpát-medence szívében nyújtózik. E táj nemcsak földrajzi szépsége miatt emelkedik ki, hanem szakrális jelentősége révén is a magyar hagyományok és a HUN–SZKÍTA mítoszok örökségének egyik legfontosabb központjaként él a szívünkben.

A Dunakanyar, e szelíd és vad egyszerre, a folyó vize, mint ezüstszalag fonódik hegyek és völgyek ölelésébe. Atilla király városának és a székelyek örök emlékének szent helyeként a Kárpátok kapuja itt tárul fel, ahol a föld és az ég összeér, és ahol a múlt szelleme örökké jelen van.

Itt volt Atilla király szakrális központja, melyet a mondák szerint a természet alkotta a trónszéként, melyet a Duna kanyarulata övezett. A folyó maga az élet vérének szimbóluma, amely áldást hoz a népre és a földekre, míg a hegyek a védelmet és a hősök örökségét őrzik. Nem messze innen rejlik a mítosz szerint a szkíta nekropolis, ahol az ősök lelkei várják és örködnek az idők végezetéig.

A HUN–SZKÍTA mítoszok szerint
Atilla király szakrális központja e szent helyen terült el, ahol a Duna öleli körbe a Pilis titokzatos hegyeit. A hagyomány szerint ez a föld nemcsak az ősi hunok, hanem a szkíták bölcsességének és hitének központja is volt. Itt tartották meg a szakrális szertartásokat, itt született a törvények rendje, és itt döntöttek az ország sorsáról.

A szkíta nekropolis, melyet a hegyek mélye őriz, szimbolizálja az ősök tiszteletét, a földbe vésett múlthoz kötődő, örök érvényű emléket. A sírok felett álló hatalmas kőhalmok alatt szunnyadnak azok, akik a Nap és a Hold oltalma alatt uralkodtak, és akik a Turul madár szárnyain emelkedtek az égbe.

Ez a táj az örökség élő bizonyítéka, ahol minden lépés, minden kő és minden szellő Atilla és népe történelmét meséli.
( forrás: Kőnig Adrienn )