Végignézve folyóink áradásának demonizálását, veszélynek, károsnak, pusztítónak való megbélyegzését, az az ellen való védekezés fontosságának folytonos hangoztatását ideje felidéznünk, mit jelentett őseinknek a folyó akkor, amikor még képesek voltunk a természettel összhangban élni, tevékenykedni.

Magyarországon, a duna mente egykori ártéri gazdálkodása a természettel való együttműködést jelentette és ez megkülönböztetett jólétet és műveltséget teremtett.

Az ártér hasznos terület, az áradás áldás volt!

Az ártéri gazdálkodás alapja, hogy a folyam fő medrét kísérő övzátonyt az előre kijelölt helyen átvágták. Ezen a fokon kivezették és szétterítették a vizet, mintegy megakadályozva ezzel a folyó veszélyes felduzzadását. Az ártérbe alulról bevezetett víz szintje rombolás nélkül, lassan emelkedett, majd apadáskor ugyanezen az úton a kiásott csatorna visszavezette a vizet a főmederbe. Az ártérben a megújuló rétek, legelők, gyümölcsösök, a fokok adta hal tömege a természeti és természetföldrajzi erőforrásokat maximálisan felhasználó
összetett, gazdag, komplex gazdálkodást tett lehetővé a vízrendezések előtt.
Az ártérben élő népesség, a természeti környezet sokoldalú kihasználásával, vagy helyesebben, a természettel való együttműködéssel, szükségleteit jobban ki tudta
elégíteni, mint később, az egyoldalúvá váló szántóföldi műveléssel, gabonatermesztéssel.
A folyószabályozás következtében letarolt erdők, a kiegyenesített medrek miatt hirtelen lezúduló víztömeg következtében kialakuló minden korábbinál magasabb árvizek nyomán ma ismét közvetlenül megtapasztalhatjuk a természetközeli gazdálkodás hiányának következményeit.

Forrás: Andrásfalvy Bertalan