A Polgári Mulató posztja

EZEN A NAPON... Erdély a második bécsi döntés következtében, bár csak részlegesen, de hazatért.

1940. augusztus 30-án Bécsben aláírták azt az egyezményt, mely a hónapok óta tartó magyar-román területi vitát volt hivatott rendezni. Ennek értelmében visszacsatoltak Magyarországhoz 43 104 km²-t, mely magába foglalta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, nagyjából 2,5 millió lakossal.

A XX. század kevés szép történelmi napja közül az egyik legkedvesebb épp augusztus 30-án volt. Erdély a második bécsi döntés következtében hazatért, bár csak részlegesen.

Emlékeztetőként: a bécsi döntések Magyarországnak a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára irányuló politikájával összhangban született nemzetközi határozatok voltak előbb 1938-ban, majd 1940-ben. Ezek révén az országunk visszakapta területeinek egyes részeit Csehszlovákiától illetve Romániától.

Az első bécsi döntés Magyarország és Csehszlovákia vitájában született meg, és lényegében a normális etnikai revíziót valósította meg. A második bécsi döntés etnikailag bonyolultabb volt ugyan, ám hiányosságai ellenére mégis korrekt: a magyar kormány - gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a küldöttség vezetője – mindhárman erdélyi származásúak voltak és a román kormány elfogadta a tengelyhatalmak döntőbíráskodást.
Ez persze nem volt ennyire sima ügy, hisz Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint, - ezt Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben - a román külügyminiszter sokkot kapott, és elájult amikor felfogta, hogy Magyarország közel 45 ezer négyzetkilométernyi területet – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonalig, s a lényeg: benne a Székelyföldet – visszakapott.
Komoly különbség volt az első és a második döntés között, hogy a csehszlovákiai revízióhoz a britek és a franciák is áldásukat adták – addig Észak-Erdély visszaszerzése csakis a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg.

Az észak-erdélyi bevonulás szeptember 5-én vette kezdetét nyugati (Szatmárnémeti, Nagyvárad) és északi - Máramarossziget – az 1939 óta magyar fennhatóság alá tartozó Kárpátaljáról kiindulva - irányból. A magyar lakosság kitörő örömmel fogadta a honvédeket, felszabadulásként tekintve az impériumváltásra, ugyanígy viszonyult a többségében magyar anyanyelvű és kultúrtudatú zsidó lakosság is.

A bevonulás szeptember 12-én zárult le, ekkor érték el a magyar csapatok a visszacsatolt terület legkeletibb települését, Sósmezőt. Kolozsváron és Marosvásárhelyen azonban szeptember 15-én, illetve 16-án ünnepélyes keretek között megismételték a bevonulást Horthy kormányzó és a magyar kormány tagjainak jelenlétében.

Hitler döntése érzelemmentesen gyakorlatias volt, csakis a számára szükséges magyar gabonára és a romániai kőolajra gondolt – no meg arra, hogy nem akart magyar-román háborút.
Ki is mondta:
"Akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindenképp jajgatni fog. Erdély esetében valószínűleg mind a kettő."
Dél-Erdély miatt Magyarország érthetően tényleg elégedetlen maradt, méghozzá nem is ok nélkül, hisz azon a vidéken "felejtődött" közel félmillió magyar román állampolgárként.
És persze fújtak a románok is, hisz a hazatért ugyancsak vegyes lakosú terület 2 185 456 lakosának "csupán" 51,4 százaléka volt magyar. Mindenesetre a Trianonban elszenvedett magyar sebre – sajnos csak átmenetileg – ragtapasz került, s a további gyógyulást segítette még az is, hogy később, a második bécsi döntés után bő fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás utána magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát - a Bánátot a németek szállták meg-.
A magyarok itt már fegyveres cselekményekbe is bonyolódtak – bár az igazsághoz tartozik, hogy kisebb-nagyobb atrocitások, helyenként akár komolyabb csetepaték az erdélyi bevonulás kapcsán is adódtak.
A délvidéki visszafoglalt terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, egymillió lakossal, amelyből 400 ezer vallotta magát magyarnak, s ezzel a magyar revizionizmus céljai többnyire teljesültek: Csonka-Magyarország ha nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét.
Aztán jöttek az oroszok…
Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény érvénytelenítette a bécsi döntéseket, és előírta, hogy Magyarország vonja vissza csapatait az 1937. december 31-i határok mögé, majd az 1947. február 10-i párizsi béke visszaállította Magyarország 1938 előtti határait, semmisnek mondta ki az első és a második bécsi döntést, sőt a Szigetközben három falut ráadásként át kellett engedni Csehszlovákiának. A nagyhatalmak elutasították a magyar igényt, hogy a román határt módosítsák ötezer négyzetkilométerrel Magyarország javára. Érdekes módon a kommunizmus nemzetköziségét csakis Magyarországon lehetett megvalósítani: a területrabló népek nemzeti kommunizmust építettek – a saját érdekeik szerint, jóllehet maradtak magyar szigetek mindenütt. Leginkább a távolságot tekintve is messzinek látszó székely testvéreink őrizték meg nemzeti identitásukat: ott jó esély van/lehet az önállósodásra, a területi autonómiára. Más helyütt gyakorta fogadja lesújtó látvány az odaérkezőket – igaz, az anyaország sem járt elöl sokáig jó példával, amit a területbitorlók bizony erősen kihasználtak.
Szép emléke a XX. századnak a együttesen a két bécsi döntés, emlékezzünk rá szeretettel!