Bánffy György színművész
a szép magyar beszéd kimagasló művésze is volt

Ma van Bánffy György (1927-2010) színművész születésnapja.
A magyar nyelv szerelmeseként legendásan gyönyörű beszédű művész volt.
Több színészgeneráció tanulta tőle az anyanyelv szép hangzását, a helyes beszédet, a megfelelő kiejtést.
Életét sokszorosan átszőtte a politika: pályafutása származási problémákkal kezdődött, ezért is változtatta meg születési nevét Hunyadi-Buzásról Bánffyra.
Megrázó körülmények között hunyt el 2010-ben Korfu szigetén.
Engedtessék meg, hogy színészi értékelése helyett egy, a Demokratában megjelent interjúból idézzünk – a szerző Bándy Péter.
„– A kommunizmus rányomta a bélyegét az életére, malenkij robotra hurcolták, '56 után hároméves szilenciumra ítélték...
Hogyan vészelte át a megpróbáltatásokat?
– Sok millió magyarhoz hasonlóan, fogcsikorgatva, de mindig tudtam, hogy nem szabad feladni.
A szüleink is kitartónak neveltek bennünket, aztán megszülettek a gyermekeim is, ami még nagyobb felelősséget rótt rám, hiszen el kellett tartanom a családot.
Egyszer például elmentem a nagyszombati körmenetre, majd pár nap múlva jött a telefon a helyi pártbizottságról, hogy keressem meg ezt és ezt az elvtársat.
Be is mentem, s azt mondták, nagyon tisztelnek engem, de még egyszer ne csináljak ilyet.
Mire én azt válaszoltam, hogy ha jövõre még itt leszek, akkor elmegyek megint, mert a hit az én életemnek fontos része.
– Ekkor tehát már elismerték a tehetségét. Pedig az indulás nem volt könnyű a pályán, még nevet is változtatott...
– Ennek is politikai okai voltak.
Édesapám ugyanis Teleki Pál miniszterelnök mellett dolgozva országgyűlési képviselõ volt, emiatt aztán népbíróság elé is állították a kommunisták, szerencsére aztán felmentették.
De a szakszervezet ennek ellenére nem engedte, hogy Hunyadi-Buzás névvel álljak a színpadra, és mivel a családunk Bánffyhunyad környékérõl való, így felvettem a Bánffy nevet.
Ezzel is volt aztán bajom, a Nemzeti Színházból azért rúgtak ki rövid idő után a pályám elején, mert grófokkal, bárókkal nem akartak dolgozni.
– Csak nem Major Tamás mondta ezt?
– Bizony, ő volt.
Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez csak felvett név, de nem érdekelte.
Először tragédiaként fogtam fel a kirúgást, aztán egyéves bábszínészkedés után az Operettszínházhoz kerültem, és úgy tűnt, még sincs minden veszve.
De jött '56, a szilencium, majd 1960-ban Aczél György feketelistáján szereplő színészként vidékre száműztek.
A pécsi szerződést eleinte újabb nagy pofonnak tekintettem, ám utólag rájöttem, ez a legjobb, ami történhetett velem.
Nem egy voltam a színészek közül, hanem fontos szerepeket kaptam, hat Shakespeare-címszerepben állhattam színpadra tizenegy esztendő alatt.

Őrizzük Bánffy György emlékét azzal is, hogy mi is vigyázunk szép magyar anyanyelvünk múlhatatlan értékeire!