A Polgári Mulató posztja

Emlékezzünk...

A Nobel-békedíjra jelölt Apponyi Albert
akár az első világháborút is segíthetett volna elkerülni
( ha azt már nem döntötték volna el a hatalmasok)

Alighanem túlzás nélkül mondhatom, hogy a XIX-XX. századot átívelő kor egyik legragyogóbb magyar közéleti koponyájának születésnapját ünnepeljük.
Tegnapelőtt
177 esztendeje, 1846. május 29-én született Bécsben gróf Apponyi Albert György politikus, miniszter, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Jászberény város aranymandátumos képviselője – az első hivatalos magyarországi Nobel-díj jelölt, noha mindezen rangok meg csak sem közelítik Apponyi gróf teljes lényének lényegét.
Természetesen kísérletet sem teszek rá, hogy e szűkre szabott területen belül akár csak közelítően is teljeskörű életrajzot írjak, hisz e tenyérnyi helyen még annak a parádés dolgozatnak az összefoglalója sem férne el, amelyiket Apponyi Albert egykor a világdiplomácia őszinte csodálatára Magyarország védőbeszédeként a trianoni békediktátumot megelőzően több nyelven is elmondott – bár hasztalan.
Kezdjük azzal, hogy mit is jelent a fentebb említett "aranymandátumos képviselő".
Nos aranymandátuma annak van, aki ötven év eltelte után is képviselő az Országgyűlésben – hát ilyen nem sok lehetett, pillanatnyilag Apponyi nevén kívül csak a sárbogárdi Madarász József nevét mondhatom.
Róla 1898-ban Mikszáth Kálmán emlékezett meg a Pesti Naplóban. (Tudnivaló, hogy az egy híján száz évet élt Madarász József – 1814-1915 – nem volt egyhuzamban képviselő, hisz a szabadságharc leverése után kilenc évi várfogságra ítélték: 1856-ban szabadult Kufsteinből.)
Apponyi 1921 májusában ünnepelte hetvenötödik születésnapját s ezzel együtt közéleti tevékenységének ötvenedik évfordulóját. A Nemzetgyűlés neki szentelte május 27-én tartott ülését; két beszéd hangzott el csupán ekkor: Rakovszky Istvánnak, a Ház elnökének üdvözlő beszéde és Apponyi nagyszerű köszönő szavai.
A rákövetkező napon a Szent István-bazilikában s a fővárosi Vigadóban a kormányzó, a főváros, a hadsereg s az ország egész közönsége ünnepelte a „legnagyobb élő magyart”, aki nemes egyszerűséggel és csodálatos szerénységgel köszönte meg a nem várt és nem keresett ünneplést.
Budapest székesfőváros az ünnep alkalmából díszpolgárává választotta és a róla elnevezett téren emléktáblát állított.
(Az Apponyi tér ma: Ferenciek tere – 1874-tól Kígyó tér, 1921-től Apponyi tér, 1953-tól Felszabadulás tér.
Ma Apponyiról elnevezett közterület Budapesten a XVII. kerületben van.)
Apponyi Albert politikai pályafutása meglehetősen változatos volt, nem kevés történés vagy fordulat fűződik a nevéhez, jóllehet kibontakozásának legfényesebb évei éppen a kiegyezés utáni, úgynevezett "boldog békeidőkre" estek.
Csakhogy a politikában sosem voltak boldog békeidők...
Kivált Apponyi Albert számára, aki politikai nézeteitől függvényében rendre vihart kavart – akár az ellenzéki, akár a kormányzó oldalon. A rendkívüli szónoki képességekkel megáldott politikus körül folyamatosan izzott a levegő: miniszterelnököket emelt a magasba – vagy éppen buktatott meg.
Egyébiránt ő maga is kétszer volt miniszterelnök: 1903–1905 és 1913–1917 között.
A Károlyi-rezsim idején teljesen visszavonult a közélettől, a diktatúra elől pedig menekülni volt kénytelen.
A vörösök nem engedték vasúton elutazni a fővárosból: kocsin menekült hát s egy ideig Fejér megyében s a Dunántúl más vidékein bujdosott, míg végre nagy nehezen sikerült átjutnia a Dunán, eberhardi birtokára.
Ott élt a diktatúra összeomlása után is és csak 1919 novemberében jött haza, amikor az antant budapesti főmegbízottjának kezdeményezésére megindult kibontakozási tárgyalások jelenlétét nélkülözhetetlenné tették.
Zseniális trianoni védőbeszéde ellenére (http://hu.wikisource.org/wiki/Apponyi_Albert_trianoni_%22védőbeszéde%22) sokan ellentmondásosan ítélik meg Párizsban játszott történelmi szerepét, neki tulajdonítva, hogy nem sikerült Magyarországra nézve kedvezőbb békefeltételeket kialkudni.
Köszönhetően ezt többek között negatív nemzetközi megítélésének, illetve a trianoni védőbeszédében is kihangsúlyozott nacionalizmusának.
Beszédében a magyarországi kisebbségekről, mint "alacsonyabb kulturális fokon álló fajok"-ról beszél.
Mindazonáltal figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az antant hatalmakat nem kellett, vagy lehetett beszédekkel meggyőzni, hiszen sajátos politikai nézőpontjukból adódóan már eleve kialakult koncepcióval rendelkeztek arról, miként rendezik Közép-Európa sorsát a háború után.
Apponyi bármit is mondott volna, semminek sem lehetett pozitív hatása a döntésre nézve.
Még csak annyit: Apponyit – mint fentebb szó esett róla – többször is hivatalosan jelölték béke Nobel-díjra, s ezek nem csak szavak, hisz már az első jelölésekor, messze még a háborútól és még messzibb Trianontól (1911-ben) Ignotus a Nyugatban már-már úgy érzi, hogy Apponyinak nem lehet ellenfele e téren.
De lett.
Pedig nincs kizárva, hogy a háború, azaz a világháborúk elkerülhetőek lettek volna - bár ez ügyben mindig is másféle érdekek diktáltak. (Ignotus cikke itt olvasható: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00077/02345.htm)
Epilógus: Apponyi 1933. február 7-én halt meg Genfben.
Koporsóját a Szent József templomba vitték és onnan a Notre Dame székesegyházba, majd a pályaudvarra vitték, ahonnan szombaton délelőtt érkezett meg Budapestre.
Gömbös Gyula miniszterelnök javaslatára Apponyi Albertet a Koronázási Nagytemplomban temették el, ahova addig csak királyokat temettek.
Délután a parlament gyászülést tartott.
A temetési szertartást Serédi hercegprímás végezte, fényes papi segédlettel.
Apponyi halála az egész világon részvétet keltett.