Kassák Lajos szerint: „Ha valaki elment, hát elment. De aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”

dr. Túri Jóska bácsi 95 éven át, felesége Magdika néni 92 éven át, itt volt velünk egészen. Itt voltak velünk és egymásnak jóban-rosszban mindhalálig.

dr. Túri Jóska bácsi és felesége 72 évvel ezelőtt házasságot kötöttek. Egymásnak örök hűséget fogadtak. És láthatjuk ma a ravatalon, hogy az ő esküjük szó szerint „holtomiglan-holtodiglan”, mindhalálig tartott.

72 év házasság után, augusztus 19-én elhunyt Magdika néni. Jóska bácsi mindössze 12 nappal élte túl.

A halála előtti napon elmentem Jóska bácsihoz, kértem, hogy hagy vitessem el a kórházba, ahol felerősitik. Határozottan azt mondta: nem. Nem, mert mi megfogadtuk, hogy együtt élünk, együtt halunk meg és együtt lesz a temetés.

Az élet úgy hozta, hogy bár a házasságukból nem született gyermek, ők mégsem voltak soha egyedül. A saját gyermekeknek adható szülői - nagyszülő szeretetet ők megadták Magdikának, a keresztlányuknak és az ő gyermekeinek és rajtuk kívül még nagyon sok embernek.

Jóska bácsi Jászapáti városban a közélet állandó főszereplője volt. Kiváló barátságot ápolt a mindenkori országgyűlési képviselővel, a mindenkori polgármesterrel és minden lakossal egyaránt.

Emlékszem, hogy amikor Jászapáti polgármestere lettem, akkor másnap az volt a legelső intézkedésem, hogy lebontattam a Templom kertben lévő szovjet emlékművet.

Nagyon sok támadás ért emiatt, de tudtam, hogy ezzel tartozok Jóska bácsinak és minden ’56-os áldozatnak.
Ugyanis Jóska bácsi 1956-ban ott volt, amikor a városközpontban ledöntötték az önkényuralom jelképét. Aztán az ÁVH beazonosította a részvevőket, fegyvert fogtak – többek között – Jóska bácsi fejéhez, és arra kényszerítették, hogy az új szovjet emlékmű óriási alapját a saját kezével ássa ki.

Jóska bácsi elbeszélése motivált, hogy ez a szovjet emlékmű mihamarabb eltűnjön. Ma ennek helyén Szent István és Boldog Gizella szobra áll, emlékeztetve mindenkit a család fontosságára.

Az ’56-os eseményeket követően Jóska bácsit Komlóra internálták, ahol jogászi diplomával földkábeleket kellett fektetnie. Nem is gyakorolhatta jogászi tevékenységét, hanem főkönyvelőként dolgozta végig az életét.

Jóska bácsi élete, munkája, az embersége és a hitvallása példát állít mindannyiunk számára.


Példát mutatott szorgalomból, mert még a nyugdíjas éveiben is szorgalmasan dolgozott és amije volt, azt mindig jótékonykodásra fordította.

Keresztet állítatott a jászdózsai határban, ahol élt és dolgozott. Támogatta az egyházat, a temetőt. Segítette barátjának, Erdős Sanyi bácsinak megépíteni és működtetni a jászdózsai idősek Otthonát.
Annak idején, amikor Jóska bácsi fejéhez fegyvert szegeztek, akkor a hitét akarták elvenni és a hite lett a legerősebb!

22 évvel ezelőtt az orvosok lemondtak róla, mégis meggyógyult. A pesti a kórház kis kápolnáját felújította, mert tudta ,hogy az orvosok bár mindent megtettek, a Jóisten szeretete kellett ahhoz, hogy kapjon még 22 évet.

Tanított bennünket Jóska bácsi szépre, jóra, tisztességre és alázatra! De életével és halálával megtanított a békés, méltóság teljes távozásra is!

Az idén nyáron a jászapáti Szentkúti búcsúban - akkor még érthetetlen módon - elköszönt mindenkitől, azt mondta most vagyunk itt együtt utoljára, én már nem leszek veletek többet.

Amikor pár hete az imádott felesége halála után meglátogattam Jóska bácsit, a beteg ágyánál ott voltunk a családjával. Ott volt Peti, a felesége Zsani és kis dédi Petike.

Kertük, hogy hagy segíthessünk, nem engedte. El kellett engednünk. Nem mondhatunk mást, csak azt, amit a Miatyánkban tanultuk: „Legyen meg a Te akaratod, most és mindörökkön örökké!”

Imáinkban kérjük a Jóistent, hogy adjon örök nyugodalmat Nekik! Isten velük!