Jut eszembe, erről a donyecki népszavazásról. Most majd sokan jól le fognak majd putyinistázni, de ez van. Egy dolog biztos: legutóbb, mikor országokat osztogattak nagyhatalmi érdekek mentén, amikor éppen a mi országunkat osztogatták, a fényességes Nyugat egy szikra népszavazást se tartott. De még egy icipici látszat-népszavazást se. A Fény városában, a dicsőséges Párizsban, a fejlett és demokratikus Nyugat vezetői, tükrös-fényes Versailles-i palotákban olyan fejlett és demokratikus határt húztak a nagyapám faluja határában, színmagyar falvak közé, hogy a kutya se kérdezte meg a falubelieket, hogy hova akarnak tartozni. Amelyik falunak szerencséje volt, az Magyarországon maradt, amelyiknek nem, az ment a levesbe, az utódállamba, és vissza a középkorba. A nagyapám faluja a második volt, amelyik átesett a román oldalra, az új határtól 7-8 kilométerre. Egy színmagyar falu, ahol senki se tudott románul egy szót se. Nagyapám 1927-ben született, hét évvel az osztás után, és úgy halt meg most két éve, hogy soha nem járt Magyarországon. (Illetve egyszer mégiscsak igen, 1940-től 45-ig, 13-tól 18 éves koráig, de akkor is Magyarország jött el hozzá. Utána haláig egyszer sem.) Úgy halt meg, hogy sose látta a magyar fővárost, se a Dunát, és sose járt a Balatonnak még a közelében sem. Poszthumusz köszöni nagyapám és másik néhány millió magyar ember a fényességes Párizsnak. Mindez csak úgy eszembe jutott a donyecki népszavazás apropóján. Na most lehet putyinistázni.