Tézisek és tények a Krími Háborúval (1853-56) kapcsolatban

A Krím félszigetet Oroszország a Krími Tatár Kánságtól foglalta el.
Az orosz nép fél évezredes harcot folytatott a Mongol Birodalommal, annak utódállamával, az Arany Hordával, s annak utódállamaival, a különböző tatár Kánságokkal.
A széttagolt orosz fejedelemségek közül idővel a moszkvai fejedelemség emelkedett ki, amely erős központosítás révén eredményesen vette fel a harcot a kelet-európai tatár uralommal szemben, és fokozatosan visszaszorította a tatárokat, akik időközben a török birodalom szövetségébe kerültek. A tatár kánságok Oroszország számára évszázadokon át állandó déli veszélyeztetettséget jelentettek.
Megjegyzendő, a tatárok még 1717-ben is betörtek Erdélybe, ahol rettenetes pusztítást végeztek.
A számtalan orosz-török háború egyikének végén Oroszország elérte, hogy az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében elismerjék a Krími Tatár Kánság függetlenségét. Az utolsó kán Sagin Giray volt. Ezt a kánságot azután Oroszország 1783-ban annektálta.
Az 1853-56-os krími háborúra az adott okot, hogy Oroszország a török birodalomban élő keresztények feletti védnökként lépett fel, de követeléseit a török birodalom elutasította.
A háborút az döntötte el, hogy a brit és a francia flotta beavatkozott a törökök oldalán, és több évig tartó harcok után súlyos vereséget mért az oroszokra; a háború az oroszok számára megalázó párizsi békeszerződéssel (1856) ért véget. Szevasztopol ostroma és jogos védelme az orosz nemzeti tudat szimbolikus eszméjévé vált.
Lev Tolsztoj a krími háborúban Szevasztopol harcában tüzérzászlósként, majd hadnagyként végig részt vett. Nyekraszovnak megígérte, hogy közben a lapjába haditudósításokat fog írni. A riportok helyett azután nagyobb szevasztopoli elbeszélései születtek, amelyekből teljes képet kapunk a háborúról. Ezek egybegyűjtve magyarul is megjelentek. Ezekben olvashatjuk:
„Tehát mi is Szevasztopolban vagyunk. Nincs olyan ember, akinek lelkét ne töltené el erre a gondolatra valami férfias büszkeség: a vér is gyorsabban kering ereinkben. (…) Kezd már kibontakozni előttünk Szevasztopol védőinek alakja. Valami szégyenkezésféle fog el, amikor itt állunk szemtől szembe ezzel az emberrel. Annyi mindent szeretnénk mondani neki, hogy kifejezzük együttérzésünket és bámulatunkat; de nem találunk szavakat, s ami mégis eszünkbe jut, sehogy sem elégít ki bennünket. S így szótlanul meghajlunk e néma, öntudatlan nagyság és lelkierő előtt, amely oly szemérmesen rejtegeti saját értékeit. (…) Meggyőződtünk róla, hogy Szevasztopolt nem lehet elfoglalni, s nemcsak hogy Szevasztopolt nem lehet elfoglalni, de sehol nem lehet megingatni az orosz nép erejét. S ezt a meggyőződésünket nem a mellvértek, a harántgátak, a fortélyosan megtervezett futóárkok, a sűrűn elhelyezett aknák és ágyúk töméntelen sokasága sugallta, hiszen mindebből semmit sem értettünk, hanem az emberek tekintetéből, szavaiból, viselkedéséből merítettük, abból, amit úgy neveznek: Szevasztopol védőinek szelleme. (…) Nincs olyan ember, akit akár a kitüntetés vagy előléptetés reménye, akár bármiféle fenyegetés rábírhatna arra, hogy vállalja az ilyen szörnyű életkörülményeket; valami más, magasabb rendű indítóok kell ehhez. S ez az indítóok egy olyan érzelem, amely csak ritkán és szemérmesen nyilatkozik meg az orosz emberben, de amely ott él minden orosz lélek mélyén: a hazaszeretet. (…) Ezekben az emberekben, akikkel most találkoztunk, világosan felismerjük, s magunk előtt látjuk ama hősöket, akik azokban a nehéz napokban sem csüggedtek el, hanem friss erőt merítettek a megpróbáltatásokból, s örömmel vállalták a halált is, nem a városért, hanem a hazáért. Még késői nemzedékek is érezni fogják, milyen mély nyomokat hagyott Oroszország történetében Szevasztopol epopeiája, amelynek hőse maga az orosz nép.” (Lev Tolsztoj: Szevasztopol. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1990. 7-30.)
Puskin azt mondotta: „Európa Oroszország dolgaiban mindig éppoly járatlan, mint amilyen hálátlan volt.”
Az ismételt orosz-török háború, valamint a nemzetközi viszonyok átrendeződése következtében a XIX. század második felében a balkáni népek sorra felszabadultak a török birodalom fennhatósága alól, s megalakultak a független balkáni államok. A helyzetet végül az 1878-as san-stefanói béke rögzítette.
A Krímet a Szovjetunió fennállása idején az egyébként ukrán származású Hruscsov csatolta 1954-ben az Oroszországi SzSzSzK-tól az Ukrán SzSzK-hoz, másik tagállamához, amelynek tág határai amúgy csak a Szovjetunión belül alakultak ki és rögzültek.
Korábban, a kései középkorban és korai újkorban a kialakuló ukrán nép és a kozákság rendkívül változó határok között, a hatalmi viszonyok rendkívüli váltakozása közepette, a szüntelenül változó szövetségek zűrzavarában hadakozott, sokszor a tatárokkal együtt a lengyelek-litvánok és az oroszok ellen.
Bogdan Hmelnyickij kozák hetman felkelése (1648-57) során az ukrajnai kozákok 1654-ben csatlakoztak Oroszországhoz. 1667-ben kitört Sztyepan Razin doni kozák felkelése. 1773-ben kitört Jemeljan Pugacsov kozák felkelése. Ezeket az oroszok leverték. Az ukrán-kozák terület betagolódás Oroszországba a XVIII. század végére vált teljessé.
1932-33 során végbement a „holodomor” néven emlegetett népirtás, amelynek során a sztálini szovjet politika több millió ukrán lakost pusztított el és ítélt éhhalálra.
A második világháború idején az ukrán fegyveres erők a német csapatokkal szövetségben harcoltak a honvédő szovjet-orosz hadsereg ellen.
Ami a további tényezőket illeti:
Lengyelországot nemcsak Oroszország foglalta el, és szüntette meg. Lengyelország három felosztását (1772, 1792, 1795) Oroszország, Poroszország és Ausztria együtt végezte el. A lengyel felkeléseket (1830, 1863) Oroszország leverte.
Lengyelország azonban három évtizede nem Oroszországgal határos. Lengyelország Ukrajnával határos. 1943-44 során az ukránok a volhiniai tömegmészárlásokban több, mint százezer lengyelt gyilkoltak meg.
Az 1853-56-os krími háborúban Oroszország azt várta, hogy mintegy az 1849-es beavatkozásáért cserébe Ausztria majd mellé áll, a nyugati hatalmak viszont azt igényelték, hogy melléjük álljon. Ausztria a háborúban semleges maradt.
Fel szokták hozni az orosz intervenciót, mintha az időtlenül érvényes veszedelem lenne.
A magyar történelem ismeri az orosz intervenció mibenlétét; ezek bennünket valóban végzetesen ért, sorsfordító beavatkozások voltak, viszont egy, a maitól gyökeresen eltérő korszakban, amikor az orosz külpolitika nyugati irányban tévúton járt.
Így 1849-ben, amikor a Szent Szövetség szellemében, a monarchiák fenntartása érdekében, a köztársasági mozgalmak elleni általános fellépés szellemében a Habsburgok segítségére siettek, ahelyett, hogy a be nem avatkozással Ausztriát hagyták volna meggyengülni.
Ilyen volt az I. világháborús szerepvállalásuk (nem intervenció), ahelyett, hogy a központi hatalmak oldalán álltak volna, mert korábbi tapasztalataik ellenére nem ismerték föl, hogy az antant az igazi ellenségük. (Akkor lett volna időszerű ismét a három császár 1873-as szövetsége.; A nyugati finánctőke másfél évszázad óta mindmáig Oroszország megszerzésére törekszik.) Akkor, a háború végére maguk is ennek estek áldozatául.
Ilyen volt az 1945-ös szovjet megszállás, amely a II. világháború következménye, a háború „lendületében” annak része, ahogyan Európát a két nagyhatalom elfoglalta, nem mellékesen pedig a jaltai egyezmény szellemében a nyugati hatalmakkal történt megegyezés folyománya.
Az 1956-os beavatkozás az imígyen már szovjet érdekszférában történt felkelés leverése, tehát nem "bevonulás", mert már itt voltak uralmon, amit a nyugati hatalmak tudomásul vettek.
Az említett orosz intervenciók leírt sajátos és meghatározott jellege miatt felszínes dolog egy mostani messzebb menő orosz intervenció rémével fenyegetni.
Mára Oroszországnak Közép-Európával, pláne Nyugat-Európával semmi aspirációja nincs. Mára Nyugat-Európának elvileg szintén semmi problémája nem kellene, hogy legyen Oroszországgal, mert az együttműködésben lenne érdekelt.
Oroszországgal a mostani korban egyedül az Egyesült Államoknak van problémája. Az Egyesült Államok Ukrajna esetében megtalálta azt a gyenge pontot, ahol zavart lehet kelteni, és az előbb áttekintett megterhelt orosz-ukrán viszonyt kihasználva bizonytalanságot lehet előidézni. A 2014-es államcsínnyel gyakorlatilag amerikai kormány került hatalomra Ukrajnában, amely a NATO-csatlakozás szándékával alapvetően veszélyezteti Oroszország érdekeit és biztonságát, miközben mérhetetlen felelőtlenséggel szítja az amúgy eddig is meglévő ukrán sovinizmust, hogy mozgásban tartsa az ukrán népet. Ukrajna tehát jelenleg világpolitikai szerepbe került, amelynek maga az ukrán nép a legnagyobb áldozata.
Görgei Artúr annak idején letette a fegyvert az oroszok előtt, mert felelősen nem akarta vágóhídra küldeni megmaradt katonáit. Ha a mai ukrán kormány felelős kormány lenne, már rég le kellett volna, hogy tegye a fegyvert. De inkább százezreket fog megöletni, csak azért, hogy szítsa az orosz-ellenességet belül és tágasan kívül egyaránt. Ez az ukrán kormány, amelynek bűnös küldetése van, persze "felelős" kormány, csakhogy nem az ukrán népnek felelős.
Oroszországnak sajnos nem volt más választása, mint az, hogy erővel megakassza az ukrán helyzet eszkalálódását. Oroszországnak súlyos és terhes felelőssége volt, hogy ne hagyja meggyengíteni hatalmát, és hogy ezáltal teret engedjen az egyoldalú amerikai politikai és gazdasági hatalomnak, hanem hogy ezzel szemben megtartsa a viszonylagos nagyhatalmi egyensúlyt. Minden mai tobzódó oroszellenesség a nyugati hatalmak hipokrita szellemének sajnálatos terméke.
Régi igazság, hogy a béke nem puszta fegyvernyugvás, hanem „a rend nyugalma” (Szent Ágoston), vagyis a zavarkeltés és diktátum helyett a helyes elrendezettség nyugvása.
A nagyhatalmaknak egyébként, amelyek súlyos hódításától időnként kétségtelenül joggal lehet tartani, világtörténelmi felelősségük is van, amely jogos beavatkozásokban ölthet testet. A be nem avatkozás nem abszolút elv; minden népirtó rendszer elleni támadás igazságos háborút (iustum bellum) jelent, még akkor is, ha természetesen összefonódik az illető nagyhatalom saját érdekeivel. A nagyhatalomnak elvileg pacifikáló hivatása is van; más kérdés, hogy ritkán képes ennek megfelelni. Csak két ilyen régi, többek közt a humánum és a civilizáció érdekében tett, vagy inkább: ilyen szempontból is méltányolható intervenció: Az egyik a három római-pun háború; a karthágóiak legyőzésével a rómaiak megsemmisítették a punok körében dívott barbár gyermekáldozatot, amelyet az antik írók oly utálattal emlegettek. A másik, amikor Franciaország 1830-ban jogosan megtámadta és gyarmatává tette Algériát, egy csapásra megszűnt az úgynevezett „fehér rabszolgaság”, az a több évszázad óta tartó folyamat, amelynek során arab kalózok fehér európaiak millióit rabolták el rajtaütéseikkel a teljes európai tengerparti területekről, szlávokat és nyugatiakat egyaránt, adták el és tették őket munkás- és szexrabszolgává a török birodalomban. 1627-ben még Izlandról is elhurcolták néhány falu népét! A sort vég nélkül lehetne folytatni. Ilyen esetekben világosan megmutatkozik a civilizációk közti érték-különbség. Ahogyan ma a nyugat-kelet viszonylatában a dekadencia-normalitás kettőssége és ellentéte is.
Végül visszakanyarodva az Egyesült Államok és Oroszország viszonyához, némi malíciával jegyezném meg, hogy a két állam valójában szomszédos egymással, csakhogy nem Európában, hanem a Bering-szoroson keresztül.
Vitus Bering dán származású felfedező, az orosz haditengerészet kapitánya volt, aki a szorost 1728-ban fedezte fel. Alaszka a XVIII. század második felében orosz terület lett, Oroszország azonban éppenséggel a krími háborúban elszenvedett veresége folytán pénzügyileg olyan nehéz helyzetbe került, hogy Alaszkát az orosz állam 1867-ben 7,2 millió dollárért eladta az Egyesült Államoknak. Azóta az Egyesült Államok és Oroszország a szoroson keresztül néz szembe egymással. A szoros közepén két sziget található, ezek a Diomede-szigetek. A Nagy-Diomede, avagy Ratmanov-sziget Oroszország része, a Kis-Diomede, avagy Krusenstein-sziget az Egyesült Államokhoz tartozik. A kettő között 3,8 km a távolság. Úgy gondolnám, ha az Egyesült Államoknak valami problémája adódik Oroszországgal, az elnökül elmehetne a Kis-Diomede szigetre, és onnan átintegethetne a Nagy-Diomede szigetre hívott orosz elnöknek. Vagy két cirkálóval egészen középre mehetnének egymás elé, hogy szót váltsanak. De sajnos nem így történik, nem is tudom, miért, hanem az Egyesült Államok egy sokkal kedvezőtlenebb és alkalmatlanabb helyszínt választ, tudniillik Európát és annak népeit, akiken keresztül akar keletre jutni. Nem fog sikerülni.
***