A szabadság sírkertje

Március tizenötödike nekem mindig a Fiumei úti temetőkertben kezdődik. Diákkorom óta itt talál ez a reggel. Akkortájt még szegény apámmal barangoltunk a parcellák között, évek múltán a párommal, később már a gyerekekkel, unokákkal jöttem; bár voltak évek, amikor magányosan sétáltam a sírok között – noha ehelyütt soha sincs egyedül az ember.
Három mauzóleum, három bástya őrzi itt 1848 emlékezetét: Kossuth Lajosé, Deák Ferencé, Batthyány Lajosé. Mindig náluk kezdem a sétát. Három oszlop: bátorság, bölcsesség, mártírhalál – a szabadságharc „kellékei”. Elég korán nem érkezhet ide a látogató, a márványlépcsők mellett már kora reggel ott virít egy-egy szál virág, lobogó mécses, nemzetiszínű szalag. Sokan vagyunk ilyen visszajáró, csöndben emlékező, kokárdás „temetős márciusiak”. Míg a lábam bírja, jönni fogok...
Hosszú a séta, számlálni is alig győzöd a szabadsághősöket. Az 1849-ben nyílt sírkert első halottjai Buda bevételénél elesett magyar honvédek voltak. Itt, Kossuthék mellett a „kis hősök” is nagyobbakká lettek.
A kormányzótól kőhajításnyira áll Görgey Artúr kovácsoltvas keresztje. El sem hinnéd, mennyi virág borítja a bálványkatona sírját… (Kilencvennyolc esztendőt élt a tábornok – nem, dehogy volt áruló! Maga is áldozat, méltatlanul bemocskolt hős. ) A Deák-mauzóleum lábánál egy másik legenda, Klapka György, a bevehetetlen komáromi vár kapitánya, mellette Erkel Ferenc zeneforradalmár. Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője (maga is komáromi honvédtiszt, a Klapka-vár „zeneigazgatója”) néhány parcellányira pihen. Szerzőtársa, Vörösmarty Mihály távolabb fekszik; szerény sírja a Fiumei úti kerítésfal oldalán figyelmeztet: Itt élned, halnod kell.