TUSVÁNYOS ELÉ - "Kár volt tehát alkut kötni a szörnyeteggel, mert végül a szörny falt fel bennünket"

A nyulak és napraforgók már elillantak, gyorsan kiderült, hogy kik voltak a NER utazóhalai. Ugyan a 16 éven át épített rendszer fontos értéke volt a szabadság tisztelete, az önálló, magyar út követése pedig nemzetközi megbecsülést hozott hazánknak, de a rendszer és a politikai közösség nem bizonyult ütésállónak és maradandónak, ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel. Hogy kerülhetett ennyi gyenge ember és pojáca a köreinkbe? Felépülhet-e az új nemzeti ellenállás a gyarmatosítással és diktatúraépítéssel szemben, ha nem számolunk el a 16 év bűneivel?

Erről is szólt Huth Gergely a választási vereség után írt, fiókban maradt cikke, melyet ebben a formában most olvashatnak el először:

A Nemzeti Együttműködés Rendszere vallott kudarcot április 12-én, nem pedig a nemzeti jobboldal. Sőt, a Fidesznek is van esélye a folytatásra és az újjászerveződésre, ha kész bátran szembenézni a hibáival és megtenni a szükséges lépéseket.

Pedig a NER alapvetően egy jó elképzelés volt, olyasmi, ami a mostani nyerteseknek meg sem fordul a fejében. Orbán Viktor a kétharmados győzelem frusztrációját próbálta így tompítani 2010-ben, azt remélve, hogy megszüntethető az ország örökös kettéosztottsága, létrehozható a nemzeti centrum, a körkörös erő, melynek jobbról és balról is van ellenzéke. Minderről többek között Békés Márton írt remek könyveket, Nemzeti blokk és Nemzeti Maximum címen. A NER-t az akkor megválasztott Országgyűlés alapozta meg a nemzeti együttműködésről szóló manifesztummal (Legyen szabadság, béke és egyetértés..), amelynek fő üzenete ma is aktuális, Magyar Péter is olvasgathatná, ahelyett, hogy bölléreket és adóvégrehajtókat uszít a másként gondolkodókra.

A NER lényegét persze a globalista, posztkomcsi ellenzékünk meg sem próbálta megérteni, helyette mintegy kisajátította a fogalmat és a közpénzlopás, urizálás, pökhendiség szinomímájává tette az övéi előtt. Ez a NER most - akár a telexes, akár az eredeti értelmében - megbukott. Hiszen utólag be kell látni: nem a közös országunk építésében gondolkodó baloldali értelmiségiek, szakemberek és közvéleményformálók áramlottak be ezáltal a kormányzásba és annak környékére, hanem - kapva az alkalmon - opportunisták, libernyákok, illetve a régi, pártállami nómenklatúra maradványai foglalták el a kulcspozócíókat - szerte az állam és a kormánypárti nagytőke által felügyelt intézményrendszerekben. Ezt a kártékony folyamatot természetesen mi, elkötelezett nemzeti-konzervatívok mindvégig rossz szemmel néztük, s panaszkodtunk, írtunk is róla rendszeresen az egyre fogyatkozó médiafelületeinken. Most, amikor ezek a közpénzzel felfújt kaméleonok egymás sarkát taposva tolakodnak a Tisza Párt körül, harsoghatnánk, hogy igazunk volt, de ez a megigazulás egyáltalán nem kellemes.

Tudjuk azt is, hogy a NER kikiáltása mögött hátsó szándékok is voltak: a legfőbb politikai ellenfél, a baloldal lekenyerezése, beolvasztása, illetve e széles szövetségben az esetleges jobbról érkező konkurencia elfojtása. S végül megtörtént, amivel senki nem számolt a Fideszben: egy, a NER-ből kiszakadó, pénzéhes elit összeesküdött a magyar szuverenitás fő ellenségével, a globalista-brüsszeli politikacsináló hálózattal és könnyedén levert bennünket. Más kérdés, hogy amíg a mi keresztünk a NER-be olvasztott, fal mellett sunnyogó posztkomcsi-opportunista társaság volt, ők cipelhetik a nyugati liberalizmus minden átkát, Pankotai Lilitől Daniel Freundig.

Kár volt tehát alkut kötni a szörnyeteggel, mert végül a szörny falt fel bennünket. Ebből az is következik, hogy a nemzeti jobboldalt csak értékalapon lehet újjáépíteni, s meg kell szabadulni a merániaiaktól. Mi egymás között már régóta így nevezzük a kalmárszellemben közénk furakodókat, az ő önző törtetésük ugyanis elvette a levegőt és a valódi patriótáktól. A legutóbbi kormányzati ciklusban a napi gyakorlatban már tényleg a merániaiak szava lett mindenható, kiváltképp olyan küldetésekben, amire pénz is kellett.

Ki kell mondani azt is, hogy a Fidesz orosz rulettet játszott a nemzeti oldallal. Eddig bejött, most viszont belerepült az a golyó a halántékunkba. Mire is gondolok? Túl nagyra emelték a tétet: Orbán Viktor történelmi jelentőségű nemzetközi kapcsolatépítése, az általa inspirált európai patrióta szövetség óriási politikai sikere, a nagyhatalmaktól egyenlő távolságot tartó, Magyarország szerepét rendkívüli módon felértékelő, zseniális magyar út program nem úszhatott volna el egy rosszul sikerült kampányon, néhány száz közénk furakodó szélhámoson, néhányak zabolátlan kivagyiságán, az itt-ott felbukkanó, de egyáltalán nem “rendszerszintű” korrupción. Legfeljebb a kormányzat egyes vezetőinek lehetett az érdeke mindent feltenni arra a rulettre, az országnak, a nemzeti oldalnak biztosan nem.

Legkésőbb a 2024-es óriási választási bukta idején, amikor országszerte sodortak el semmiből jött álcivil, később tiszás jelöltek a népszerű és közkedvelt fideszes polgármestereket, akkor kellett volna észbe kapni és radikálisan átalakítani, kiszélesíteni a hatalomgyakorlás módszerét. A folyamatos és érthetetlen központosítás egyfelől rosszul működő és mégcsak nem is lojális vízjeleket hozott látre (például a KLIK-eket), másfelől rengeteg jóravaló embert elidegenített a kormánytól. Olyanokat, akik korábban helyi, vagy középszinten részt vehettek a közügyekben és a döntéshozatalban, de mára kiszorultak onnan. Ugyanez a folyamat játszódott le a piacon is, ahol a régóta beágyazott és dolgát végző helyi vállalkozói szférát (különösen a háborús válság és az uniós pénzcsapok elzárása után) egyre inkább kiszorította a NER-es tőke agresszívabb része. Mondanom sem kell, ezt mi is megtapasztaltuk a saját bőrünkön, a teljesen alulról építkező, a népi jobboldal fiataljaira építő Pesti TV projekt ellehetetlenítésekor, amely hogy-hogynem a fent is emlegetett 2022-es negatív fordulat idején következett be.

Orbán Viktor történelmi programjának folytatását az biztosította volna, ha a bajokat és a NER-koncepció félresiklását látva kitárták volna a kapukat, ami nemcsak a Fidesz népiesítését, mozgalommá (újra)formálását jelentette volna, de akár egy másik, a magyar út programját nem elutasító politikai partner előreengedését, aki leendő koalíciós partnerként biztosította volna a változást akarók igényeit, de nem dobta volna oda az elmúlt 16 év összességében történelmi építkezését. Azt azért nem állítom, hogy annak idején nem kellett volna Vona Gábort Heller Ágnes ölébe löknünk, mert ugrott ő magától is, de a jobboldali-radikális jobboldali erőtérbe belépő új kérőket komolyabban kellett volna venni. A másik opció az lett volna, ha végrehajtják a sokszor taglalt tervet a kiszélesített jogkörű államfő közvetlen megválasztásáról. Akár Orbán, akár az ellenzék nyerte volna meg (mondjuk két éve) azt az elnökválasztást, az mára mindenképpen egy folytonosabb, jobb megoldást hozott volna. Még azzal is beljebb lennénk, ha megmarad a kétfordulós választási rendszer.

A népi fordulat fontosságát a volt kormánypártok is felismerték, de túl későn léptek: a digitális polgári körök életre hívása és a volt miniszterelnök háromnegyed éven át tartó, emberfeletti országjárása sokat mentett a helyzeten, de már későn jött.
Habár a népi irányt Orbán Viktor következetesen, három évtizede képviseli, úgy látszik, az orbánizmus eddig nem volt kötelező gyakorlat a Fidesznél. Ez nyilván a névadó személyes mulasztása is, de attól még a magabíró, független Magyarország e víziója továbbra is a legnagyobb, ráadásul erős történelmi hagyományokra épülő innováció, ami az elmúlt évszázadban kibontakozott mifelénk. Tartsuk meg és tartsuk szem előtt!

Ebből fakad, hogy Orbán Viktorra és az értékeihez visszatérő Fideszre nagy szükség van a jövőben. S minden hazaszerető, újító gondolatra is. A jövő útja a régi megtisztítása a rárakódásoktól és az új keresése: ha ezt követjük, visszahódítjuk Magyarországot is!