Szabó Gergő beszéde a június 27-i, NORMALITÁSÉRT ÉS MAGYAR SZABADSÁGÉRT kiálló tüntetésen.

Elcsépelt lózung lenne, hogy veszélyben a hazánk, hogy viharfelhők tornyosulnak a nemzetünk felett? Most sokan csak nevetnek az ilyesmin. Számukra riogatás, ha aggódunk a nemzeti szuverenitásunk miatt és vicc tárgya a migráció, a gender és minden olyan ármány, amelyet erre a nemzetre akarnak erőszakolni. Történelmünk hosszú évszázadai alatt mikor volt olyan, hogy tömegek nevettek volna a magyar szabadságon és alárendelték volna magukat idegen hatalmaknak önként? Mikor volt olyan, hogy ne vette volna észre a többség, hogy mi a jó és mi a rossz.

Nem volt ez szokás sosem a magyarok körében, hiába voltak renegátok is a nemzet életében, sosem ők voltak a többség. Ne feledjük, még így is rengeteg kárt okoztak a Cilleik, a Károlyi Mihályok és Rákosi Mátyások és a köztünk rejtőző Hegedűs hadnagyok. Eljutottunk volna oda, amikor megfordul a trend, és ők kerülnek többségbe? Hogy önként számolja fel magát egy generáció és még tapsol is hozzá? Ezért harcoltak őseink a túlerő ellen, hogy nagy kényelmünkben feladjuk az identitásunkat és üres fejjel meneteljünk a szakadékba? Hiszek benne, hogy NEM! De ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mindannyian kellünk, magyar barátaim!

Ennél komolyabb ébresztőt nem szánhatott volna nekünk a Jóisten, mint amilyen kormányt kaptunk a nyakunkba. És mi történik máris, most egy-két hónap után? Kollektív bűntudatépítés, fenyegetések és megfélemlítés, uszítás és hergelés, cserében marketingpolitika és jól beállított fotók állítják helyre az egyensúlyt. A gép még forog, de akiknek most irányítania kellene a szerkezetet, nem találják a gombokat. Ebben a hatalmas demokráciában és rendszerváltásban már nem mondhatod el, hogyha másképp gondolkodsz.

Hogy lehet, hogy az elmúlt tizenhat évben hízott és gyarapodott az ellenzéki, baloldali média, most meg a túlélésért küzd a jobboldali sajtó maradéka. Igaz, ez nem csak az új hatalom hibája, ők csak elvégzik a hentesmunkát, ha hagyjuk. Már most látszik, hogy a nemzeti érdekkel nem tudnak mit kezdeni, nem fontos nekik, zsonglőrködnek a szavakkal, de a merjünk kicsik lenni jelszó került a zászlókra. És ha már zászlók!

Hogyan lehetséges az, hogy a hatóságok a színes zászlót a Dunába dobó embert egyből azonosítják, elkapják, börtönnel és pénzbírsággal fenyegetik, aki pedig nemzeti zászlót hajít le a hídról, arról meg semmi hír. Hát össze lehet egyáltalán hasonlítani a kettőt? A nemzeti zászló közös magyar büszkeségünk és szimbólumunk, a másik pedig? Ebben benne van az általuk elképzelt jövő üzenete: a feloldódás a semmiben, a deviancia ünneplése, felszállás utolsóként a süllyedő hajóra.

Akarjuk mi ezt? Olyan összefogásra van szükség most, olyan közös kiállásra és olyan munkára, amely túlmutat az utóbbi évek melldöngetésein, mert az nem ér semmit. Senki se legyen rest megtanítani a gyermekeinek, hogy mit jelent magyarnak lenni, milyen fájdalmas és mégis, milyen gyönyörű örökség ez. Mert mi magyarok is akarunk maradni, saját gondolatokkal, bátor és meg nem alkuvó lélekkel, kitartva akkor is, ha körbevesznek az ellenünk fenekedők, akkor is, ha sokakat közülünk is megtévesztettek.

Drága magyar ősök, Szent István, Szent László, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Horthy Miklós és a 20. század vérzivataraiban helyt álló kisemberek, a Pesti Srácok. Tekintsetek most le ránk és adjatok erőt ahhoz, hogy megmaradjunk és gerinces magyarként álljuk a sarat. Isten legyen velünk, magyarok!