/posztok.hu
A JOBBOLDALI SAJTÓ VÁLSÁGBAN VAN - Hangoscikk a PS-en! #Média #jobboldal #patrióta #propaganda #hangoscikk
"A JOBBOLDALI SAJTÓ VÁLSÁGBAN VAN. NEM MOST ÉS NEM MAGYAR PÉTER MIATT".
A választás után néhány nappal, mikor még azok a jobboldaliak, akik nem magántőkealapokban keresik az erkölcsi iránytűjüket még sokkos állapotban voltak, ez a csapat egy kis összetartást szervezett, ahol kinyilvánítottuk: történt, ami történt, mi maradunk. Én akkor azt mondtam, hogy igazából csak most kezdődik az örömfoci- amin aztán az újdonsült kormánypropaganda jót derült. Azt viszont nem mondtam el részletesen, hogy miért. Most elmondom.
A helyzet az, hogy a jobboldali sajtó válságban van. Nem most, és nem Magyar Péter miatt. Ez a folyamat évekkel ezelőtt elkezdődött, és nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy „rosszul kommunikáltunk”. Ez túl kényelmes magyarázat volna. A probléma mélyebb: a jobboldali médiarendszer jelentős része elveszítette azt a képességét, ami minden politikai sajtó alapfeltétele lenne. Nem érzékelte a valóságot, hanem helyettesítette azt.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez nem így van. A saját visszhangkamránkban az általunk leírt világ pontos, vagy zavaró változók által interferált mása jelent meg. Talán éppen ennek az átmeneti együttállásnak köszönhető az is, hogy a visszhangkamra- nevéhez híven- megismételte és felerősítette azokat a gondolatokat, amelyek eredetiben talán igazak voltak. Amíg a választó úgy érzi, hogy a dolgok nagyjából rendben mennek, addig a felülről lefelé érkező magyarázatok is elfogadhatóak.
Csakhogy amikor romlik a gazdasági közérzet, amikor a bolti árak, a lakhatás, vagy a mindennapi megélhetés tapasztalata szembemegy a sikerpropagandával, akkor a régi kommunikációs gépezet nemcsak elavult: vicces. A választó nem azt akarja hallani, hogy minden rendben van, csak Brüsszel, a háború, a spekulánsok, az ellenfelek és a külső erők akadályozzák a boldogulást. Még ha ez amúgy igaz is és egyenként is képesek teljesen taccsra rakni országokat Latin-Amerikától Kelet-Európáig. A választó azt akarja hallani: értjük, mi romlott el, és van tervünk arra, hogyan javítjuk ki.
De ehhez a felismeréshez kellett volna a jobboldali sajtó is, amelynek egyik alapvető hibája éppen az volt, hogy nem közvetített vissza elég őszintén. Nem érzékelőszervként működött, hanem hangerősítőként. Nem jelezte, hol gyengül a hitelesség, hol fárad el egy narratíva, hol válik nevetségessé egy túlhasznált ellenségkép, hol kezdik a saját szavazók is unni a korábbi paneleket. Mert ha egy értékközösséget is vállal a jobboldali sajtó a patrióta kormánnyal, akkor sem azzal segít, ha megafonként hangosítja fel az üzeneteket. Vagy nemcsak azzal. Hanem azzal is, ha a fogyasztó, vagyis a polgár irányából érkező visszajelzésekre reflektál. Hiszen olyan kapcsolatban van ezzel a közeggel, amelyben egy funkcionális kormány szituációs adottságából nem lehet.
A bezárkózás ezért nem egyszerű kommunikációs hiba volt, hanem politikai öngyilkosság. A jobboldali média jelentős része egyre inkább saját közegének visszhangjában értelmezte a világot. A szerkesztőségek, háttéremberek, influenszerek, tévés szereplők és kampánycsatornák egymásnak igazolták vissza, hogy a fő irány jó, az üzenet pontos, az ellenfél gyenge, a tábor stabil, a bizonytalanok pedig majd úgyis visszajönnek. Aztán nem jöttek.
És minthogy ezek az emberek nem tértek vissza, egészen egyszerűen öngyilkos stratégia volt úgy építkezni, mintha a közönsége kizárólag a saját tábora lenne. A saját szavazó megerősítése fontos, de önmagában kevés. Egy politikai médiarendszer akkor erős, ha a bizonytalanokat is képes megszólítani, ha az ellenoldali választó legalább néha elgondolkodik azon, amit olvas, ha a kritika nem automatikusan propagandaízű támadásként csapódik le.
Itt jutunk el a jobboldali sajtó hitelességi problémájához. A legsúlyosabb következmény nem az, hogy egyes cikkeket, műsorokat vagy kampányokat nem hisznek el. Hanem az, hogy sokszor már az igaz történetek sem fognak. Ha a közvetítő közeg reputációja sérült, akkor a valós információ is gyanússá válik.
A választás után néhány nappal, mikor még azok a jobboldaliak, akik nem magántőkealapokban keresik az erkölcsi iránytűjüket még sokkos állapotban voltak, ez a csapat egy kis összetartást szervezett, ahol kinyilvánítottuk: történt, ami történt, mi maradunk. Én akkor azt mondtam, hogy igazából csak most kezdődik az örömfoci- amin aztán az újdonsült kormánypropaganda jót derült. Azt viszont nem mondtam el részletesen, hogy miért. Most elmondom.
A helyzet az, hogy a jobboldali sajtó válságban van. Nem most, és nem Magyar Péter miatt. Ez a folyamat évekkel ezelőtt elkezdődött, és nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy „rosszul kommunikáltunk”. Ez túl kényelmes magyarázat volna. A probléma mélyebb: a jobboldali médiarendszer jelentős része elveszítette azt a képességét, ami minden politikai sajtó alapfeltétele lenne. Nem érzékelte a valóságot, hanem helyettesítette azt.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez nem így van. A saját visszhangkamránkban az általunk leírt világ pontos, vagy zavaró változók által interferált mása jelent meg. Talán éppen ennek az átmeneti együttállásnak köszönhető az is, hogy a visszhangkamra- nevéhez híven- megismételte és felerősítette azokat a gondolatokat, amelyek eredetiben talán igazak voltak. Amíg a választó úgy érzi, hogy a dolgok nagyjából rendben mennek, addig a felülről lefelé érkező magyarázatok is elfogadhatóak.
Csakhogy amikor romlik a gazdasági közérzet, amikor a bolti árak, a lakhatás, vagy a mindennapi megélhetés tapasztalata szembemegy a sikerpropagandával, akkor a régi kommunikációs gépezet nemcsak elavult: vicces. A választó nem azt akarja hallani, hogy minden rendben van, csak Brüsszel, a háború, a spekulánsok, az ellenfelek és a külső erők akadályozzák a boldogulást. Még ha ez amúgy igaz is és egyenként is képesek teljesen taccsra rakni országokat Latin-Amerikától Kelet-Európáig. A választó azt akarja hallani: értjük, mi romlott el, és van tervünk arra, hogyan javítjuk ki.
De ehhez a felismeréshez kellett volna a jobboldali sajtó is, amelynek egyik alapvető hibája éppen az volt, hogy nem közvetített vissza elég őszintén. Nem érzékelőszervként működött, hanem hangerősítőként. Nem jelezte, hol gyengül a hitelesség, hol fárad el egy narratíva, hol válik nevetségessé egy túlhasznált ellenségkép, hol kezdik a saját szavazók is unni a korábbi paneleket. Mert ha egy értékközösséget is vállal a jobboldali sajtó a patrióta kormánnyal, akkor sem azzal segít, ha megafonként hangosítja fel az üzeneteket. Vagy nemcsak azzal. Hanem azzal is, ha a fogyasztó, vagyis a polgár irányából érkező visszajelzésekre reflektál. Hiszen olyan kapcsolatban van ezzel a közeggel, amelyben egy funkcionális kormány szituációs adottságából nem lehet.
A bezárkózás ezért nem egyszerű kommunikációs hiba volt, hanem politikai öngyilkosság. A jobboldali média jelentős része egyre inkább saját közegének visszhangjában értelmezte a világot. A szerkesztőségek, háttéremberek, influenszerek, tévés szereplők és kampánycsatornák egymásnak igazolták vissza, hogy a fő irány jó, az üzenet pontos, az ellenfél gyenge, a tábor stabil, a bizonytalanok pedig majd úgyis visszajönnek. Aztán nem jöttek.
És minthogy ezek az emberek nem tértek vissza, egészen egyszerűen öngyilkos stratégia volt úgy építkezni, mintha a közönsége kizárólag a saját tábora lenne. A saját szavazó megerősítése fontos, de önmagában kevés. Egy politikai médiarendszer akkor erős, ha a bizonytalanokat is képes megszólítani, ha az ellenoldali választó legalább néha elgondolkodik azon, amit olvas, ha a kritika nem automatikusan propagandaízű támadásként csapódik le.
Itt jutunk el a jobboldali sajtó hitelességi problémájához. A legsúlyosabb következmény nem az, hogy egyes cikkeket, műsorokat vagy kampányokat nem hisznek el. Hanem az, hogy sokszor már az igaz történetek sem fognak. Ha a közvetítő közeg reputációja sérült, akkor a valós információ is gyanússá válik.
