Miért nem hoztam nyilvánosságra a Karikó Katalint érintő iratrészletet? [egy kutató magánvallomása.]

Hetekkel ezelőtt kaptam egy levelet egy kollégámtól, amelyben egy lefényképezett oldalt továbbított nekem. Az iratrészlet Bálint László egyik könyvéből származott, egészen pontosan abból, amelyben a kémelhárítóból lett kutató több személyt felsorolt a hálózati nyilvántartásból. Köztük volt Karikó Katalin is. Bár sokkolt, nem lepett meg, azt hiszem, már elég jól ismerem a dögletes Kádár-korszak állambiztonsági világát. A könyv amúgy megvan itthon, maga Bálint László adta, ismerem, jóban vagyunk, szerepelt korábbi filmünkben, a Szétszakadt Magyarországban is. El is olvastam akkor, valószínűleg a neveket is, de pár éve Karikóé még nem mondott semmit. Még.

Az információt megosztottam pár nekem fontos emberrel, olyanokkal, akiknek adok a véleményére. Közéjük tartozott egyébként Bálint László is. Kiderült, hogy a nyilvántartásban szereplő szövegen túl semmit sem tudunk Karikó Katalin állambiztonsági múltjáról. Az még önmagában semmi.

Morális dilemma elé kerültem. Kutató-énem nyilvánosságra hozta volna az információt – a maga pőréségében –, de mégis győzött a másik én, amelyik arra gondolt, ennek a kettészakított országnak, s főleg a szörnyű koronavírus idején különösen szüksége van a hősökre. Hogy ne legyen minden és mindenki bemocskolva, besározva.

Amikor arra gondoltam, hogy mégis megírom, a következő címen, felütésen tűnődtem: mikor szabadulhatunk a Kádár-diktatúra dögletes bűzétől? Meddig érezzük még a tarkónkon Kádár beszervezőinek leheletét?

Aztán eldöntöttem, hogy nem írom meg.

Tudtam, hogy karrierem egyik legolvasottabb cikke lenne. Tudtam, hogy szakmailag megmagyarázható a dolog. Tudtam, hogy Karikó Katalint is meg lehetne szólaltatni. De nem. Tudják miért nem? Mert ezzel megint Kádárék nyernek. Az általuk (is) kinevelt mocskolódó, nyomorult, irigy népség. És a bábmesterek. És a bábmesterek gyermekei, utódai. A beszervezők, a társadalmat a megalkuvásra, munkakerülésre, csalásra, „proliságra” nevelők, a megfélemlítők, a zsarolók, az ellopott budai villákból észt osztogatók, az Aprók, a Koromok, a Bereczek, a Hornok, a Gyurcsányok és a többiek nyernek.

Sorsszerű és rendszerszerű, hogy végül a kurucon jelent meg. Azon sem lepődtem meg, ha Bartusék hozzák nyilvánosságra az Amerikai Magyar Népszavában. Nyilasok vagy bolsevikok. Újnyilasok vagy posztbolsevikok. Valaki a csatornapatkányok közül. A magyarországi médiumokból, amelyek cikkeikért és tetteikért azért így vagy úgy, de vállalják a felelősséget, nem néztem volna ki. Ezekből a szélsőséges, lejáratásra, rombolásra szakosodott „portálokból” igen.

Külön gusztustalan és cinikus az a szöveg, amelyet a kurucos cikk mellé biggyesztettek, mintha a szélsőségesen antiszemita, összeesküvés-hívő „portálnak” lenne valamiféle küldetése, azon túl, hogy vívja a saját harcát a józan ész ellen. Tudták, hogy ezzel megszerzik maguknak a pillanatnyi hírnevet. Mert nekik semmi sem drága – már meg is jelentek a cikk arról, hogy ugyanannyi igaz a vírusból mint Karikó Katalin munkásságából, etc, etc, etc.

Örülök, hogy nem publikáltam ezt a szennyes ügyet. Kádár meg büszke lehet a kurucra. Ezt is sikerült bepiszkolni, összemocskolni.

Annak is örülök, hogy többen, több „politikai oldalról” kiálltak Karikó Katalin mellett, akin – például Szabó Istvánnal vagy Molnár Gál Péterrel szemben – nem lehet fogást találni.

Amit most tudunk, az ahhoz elég, hogy azt mondjuk: ő is áldozat volt. A tehetségeket megfojtó, szürke katonákat nevelő Kádár-kor áldozata.