Megnyitottuk ünnepélyes keretek között az MCC 2023/24-es képzési évét!

Az eseményen elhangzott beszéd alább olvasható:

Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Kuratóriumi Tagok! Tisztelt Oktatók! Kedves Diákjaink! Kedves MCC-sek!

Ahogy készültem a mai alkalomra, szerettem volna valami inspiráló, frappáns gondolattal biztatni mindenkit, lehetőleg azzal kapcsolatban, hogy milyen kihívásokban és eredményekben teli tanév áll előttünk. Hogy milyen jó használni az ember tehetségét, hogy így válhatunk a legjobb önmagunkká, meg olyan dolgokkal, amiket ilyen megnyitókon szokás mondani.
Aztán szembejött velem Kodály Zoltán egy idézete a tehetségről, ami a következőképpen hangzik:
„Tizenöt éven alul mindenki tehetségesebb, mint azon felül: csak a kivételes géniuszok fejlődnek mindig tovább”!

Bumm! Ez azért nem túl kecsegtető, sőt, egyenesen letaglózó. Tekintve, hogy kivételes tehetségek százévente egyszer, ha születnek. Ezek szerint itt most a teremben már mindenki túlvan a csúcson. Teljesen mindegy, hogy junior vagy végzős hallgatóról, oktatóról, kuratóriumi tagról vagy ad absurdum a Kuratórium elnökéről van szó. S mivel Magyarországon a születéskor várható élettartam nagyjából 78 év, ezért hozzávetőleg életünk négyötödét már csak önmagunk árnyékaként kell leélnünk.

Szóval a helyzet tragikus. Tragikus, de nem reménytelen. Mert azért mégiscsak úgy áll a dolog, hogy mi, emberek képesek vagyunk szembemenni a trendekkel, mint ahogy képesek vagyunk felülírni még az elkerülhetetlen végzetet is. Sőt, egyenesen inspirálóan hat ránk, ha emberi ésszel felfoghatatlan, leküzdhetetlen akadályt látunk magunk előtt.

Ha ott van egy magas hegy, meg akarjuk mászni; ha valami beláthatatlan számunkra, meg akarjuk érteni; ha valami hatalmas erővel akar lenyomni minket; akkor mi annak az erőnek is felé akarunk kerekedni. Nem elégszünk meg azzal, akik vagyunk, válni akarunk valakivé. Azzá a valakivé akarunk válni, aki megmászta a hegyet, aki felfogta a felfoghatatlant, aki kihívta az egész világot, és le is győzte.

Erről szól a tehetséggondozás, hogy ne fogadjuk el, akik vagyunk, hanem váljunk valakivé. Arról szól, hogy bár értjük Kodály igazságát, mert tényleg úgy van, hogy 15 évesen érezzük azt, miénk a világ, de mégiscsak be akarjuk bizonyítani, hogy rajtunk kicsorbulnak a világ törvényei, mi vagyunk a kivétel, mi vagyunk azok, akik továbbfejlődnek.

Ebben a felismerésben rejlik szerintem a Mathias Corvinus Collegium egyik értelme. Ebben az általános emberi vágyban, hogy hozzuk ki magunkból a legtöbbet, hogy azzá váljunk, akivé a Jóisten teremtett minket. Hogy majd életünk egy későbbi szakaszában ne kelljen – mint Goethe tette a Faust elején – a régi ifjúság árnyai felett búsonganunk, hogy mennyi minden lehetett volna belőlünk. Ez egy olyan cél és alapállás, amely minden embert jellemez, és amely nélkül nem képzelhető el értelmes emberi élet. Ez az MCC működésének egyik fő mozgatórúgója.

De az MCC-nek van egy, az általánoson túli speciális értelme is. Ez pedig az, hogy az MCC a magyar tehetséget hivatott gondozni. Az MCC a magyar fiataloknak segít, és nemcsak jobb emberré válni, hanem segít a hazáját szerető, a magyar világot értő és azért cselekvő, de világlátott, önmagából a maximumot kihozni képes fiatallá válni.

Felmerül a kérdés, hogy honnan ered ez a speciális magyar vonatkozás. Hiszen ha a tudás a világ minden táján ugyanúgy érvényes, a kétszerkettő a világűrben is négy, akkor mi végre a speciális magyar vonatkozás? Mi dolga a tehetséggondozásnak a mi nemzeti létünkkel vagy nemlétünkkel?
Az a helyzet, hogy szerintem nagyon is sok, és ezt rajtunk, magyarokon kívül nem sokan érthetik meg. Mert a tudás ugyan egyetemes, de a cselekedet, amire a tudásunk irányul, sajátosan magyar kontextusban születik meg.

Ez a sajátosan magyar kontextus pedig az, amit Vörösmarty úgy fogalmazott meg, hogy „Mi dolgunk a világon?”
Ez az a kérdés, amire nekünk, magyaroknak nap mint nap közösen választ kell adnunk. Vannak nagy és erős nemzetek, kiterjedt rokonsággal rendelkező népek, akiknek nem kell szembesülniük ezzel a kérdéssel, mert egyszerűen gazdasági erejüknél vagy létszámuknál fogva teljesen egyértelmű, hogy ők léteznek, velük kerek a világ, és éppen ezért fel sem merül, hogy mi lenne nélkülük.

Mi, magyarok viszont kevesen vagyunk, rokonok nélkül élünk Európa közepén, gazdasági erőnk sem mérhető a világ nagy termelési központjaihoz, és mások észre sem vennék, ha eltűnnénk. Ezért nekünk minden nap meg kell találnunk, hogy mi az a plusz, amit folyamatosan adhatunk a világnak, ami azt üzeni mindenkinek: jobb hely a világ, ha magyarok élnek benne.
Erre vonatkozik Vörösmarty kérdése is, és vehemenciától függően lehet rá eltérő válaszokat adni. A kérdésre legalább kétféle stratégiai szintű válasz létezik.

Az egyik, hogy vonuljunk vissza, tartsuk magunktól távol a világot. Ne tegyük ki magukat semmilyen idegen hatásnak. Így sallangoktól, úgymond szennyezésmentesen találjuk ki azt, mi a vegytisztán magyar, miért jobb hely a világ, ha mi élünk itt, Európa középen, a Kárpát-medencében.

Csakhogy nekem az a meggyőződésem, hogy ez egy rossz stratégia. Olyan, mintha Münchhausen báróként saját hajunknál fogva akarnák kihúzni magunkat a gödörből. De boroskancsó mellett, a magyar sors felett búsongva nem lehet magunkból teljesítményt kicsikarni.
Ehhez ingerek kellenek, ehhez élmények és tapasztalatok kellenek. S legfőképpen az kell, hogy sajátosan magyar észjárásunkat folyamatosan ütköztessük, megmérjük és megmérettessük a világ más táján élő népek világlátásával. A legjobb teljesítményt csak a világ legjobbaival versenyezve csikarhatjuk ki magunkból.
Ebben áll a magyarság küldetésére vonatkozó másik stratégia.

Friedrich Nietzsche német filozófus írja, hogy a fák igazán nagyra csak a viharos szélben nőnek. Ami különlegessé teszi Nietzsche gondolatait, hogy bár ő aforizmának szánta, a tudomány később igazolta azt. Azok a fák, amelyek mesterségesen elzárt, tökéletesen háborítatlan környezetben élnek, kisebbre nőnek, mint a vadon élő társaik.
Kell a szél, kell a vihar ahhoz, hogy a törzs megerősödjön, és így elbírja a terebélyes lombokat. Mint ahogy Lúdas Matyinak is kellett egy Döbrögi, hogy kitanuljon három szakmát. Ha otthon marad édesanyja nyakán, nem vitte volna semmire.

Mondanom sem kell, mi itt, az MCC-ben ezt az utóbbi, terheléses teljesítményen, ingergazdag környezeten alapuló stratégiát követjük.

Nem zárhatjuk rezervátumba magunkat. Sem a négy folyó partján, sem a Kárpát-medencében. Aki rezervátumba zárja magát, amellett elmegy a világ, aztán egy napon arra ébred majd, hogy messzi tájak idegen népei jönnek a helyére, s ő a bennszülött, akinek kövekkel és botokkal kell megvédenie földjét a puskás és ágyús emberektől. Tartanunk kell a lépést. Az MCC feladata, hogy lépést tartson a világgal.
Ezért teszünk meg mindent, hogy minél több inspiráló előadó jöjjön ide: kutasson, tartson előadást, vonja be a hallgatóinkat a munkába. Ezért vagyunk különösen hálásak Romer professzornak, hogy ellátogatott hozzánk. És ezért teszünk meg ugyancsak mindent azért, hogy minél több hallgatónk jusson el ösztöndíjjal külföldre: kutasson, tartson előadást, dolgozzon együtt a helyi erőkkel.

Azért járunk el így, mert hiszünk benne, és tapasztaltuk, hogy nem elég magunkban szépet gondolni, el is kell tudnunk mondani, hogy milyen szépeket gondolunk. Ehhez pedig érteni kell azokat a vitákat, látni kell azokat a problémákat, el kell sajátítani azt a beszédmódot, amely a világ más táján dívik.
Így tudunk csak hozzáadni valamit a világhoz, ha nemzeti sajátosságainkat világszínvonalra emeljük. A magyar nyelv és észjárás értéket hordoz magában: új látásmódot, az eltérő válaszok megfogalmazásának képességét. Ezért persze néha ünnepelnek minket, néha megpróbálnak keresztbe tenni nekünk, néha még keresztre is feszíteni, de figyelmen kívül nem tudnak hagyni minket. Viszont a világot értő magyarok világra szóló gondolatai nélkül a lőtéri kutyát sem fogjuk érdekelni. A magyaroknak az a dolguk, hogy érdekesek, eredetiek, tehetségesek legyenek. Ez a válasz szerintem Vörösmarty kérdésére.

A feladat tehát adott. Ehhez kívánok sok sikert! A Mathias Corvinus Collegium 2023–24-as tanévét ezennel ünnepélyesen megnyitom.
Jelszavunk vala: bonus intra, melixor exi!

Köszönöm a figyelmet!