✍️ Ahogy Hegelnél A szellem fenomenológiájában a közvetlen tapasztalatból jutunk el általánosig, s közben nyilvánul meg a világot alkotó „Szellem”, úgy zajlik most a választás után valami nagyon hasonló folyamat a hazai internetes nyilvánosságban.

Kifejezetten érdekfeszítő olvasni azt a tetemes mennyiségű beszámolót, amit a baloldal által delegált szavazatszámlálók írtak. Persze van bennük pár bántó részlet, de szintén Hegel írja: „A legnagyobb felületesség jele megtalálni mindenütt a rosszat, s nem látni meg benne azt, ami affirmatív, valódi.” Ebben a szellemben járok el most én is.

️ A baloldali delegáltak eredetileg választási csalást lefülelni mentek el szinte az ország összes szavazókörébe, de egyöntetűen – tulajdonképpen kicsit csalódottan – állapították meg, hogy csalásról szó sem volt. A csalódottságon túl az is kitűnik a beszámolóikból, hogy többségük jól érezte magát, keményen dolgozott, fontos tapasztalatnak tartja a történteket; ahogy ők fogalmaznak: kiléptek a buborékból.

Érdemes viszont ennél is tovább menni, mert az igazán fontos az, hogy mi van a buborékon túl: hétköznapi emberek és az ő igencsak értékes életük.

Szinte minden beszámoló közös eleme a feladatukat felelősségteljesen és jól végző helyi bizottsági tagok és fideszes delegáltak említése, a szívélyes fogadtatás, a helyiek által kedvességből csomagolt étel. Végül mindezek mellé a felismerés, hogy tényleg ennyien szavaznak a kormánypártra, s ez a sok ember mind úgy gondolja, hogy helyesen jár el, ráadásul racionális érveik is vannak ennek alátámasztására.

Tehát a magyar és külföldi megfigyelők árgus tekintete megdöntötte a választási csalás 2014 óta velünk élő mítoszát.

De több is történt ennél.

Meggyőződésem szerint a beszámolókból feltárul előttünk egy többszörösen rétegzett világ: a magyar szellem világa.

Egy sajátos tér és településszerkezet, egy minden mással össze­téveszthetetlen táj, amelyet így együtt emberek laknak be. Közös bennük, hogy minden látható különbség ellenére a magyar nemzet részének tartják magukat, és felelősséget vállalnak nemcsak magukért, hanem a nemzet egészéért. A nemzetért, amely már ezer éve itt van a Kárpát-medencében, és ha rajtuk múlik, ezer év múlva is itt lesz. Ők magyarként szeretnek létezni, s ezt az élményt az utódaikkal is meg kívánják osztani.

Hiába írt Hamvas Béla öt géniuszról, a beszámolók bizonyítják: az öt géniusz legfeljebb csak mozzanat, mögöttük egy lényegként ott van az, amit bátran nevezhetünk magyar szellemnek.

Megnyugtató megállapítani, hogy ez a szellem itt van velünk, erőt ad és kisugárzik. Azt hiszem, hogy ez az, amit minden Mandiner-olvasó megelégedéssel állapít meg.

A kormányoldal soha nem látott mértékű, hárommillió feletti szavazat­száma egy másik történeti nézőpontból is fontos.

️ Régi vád a magyar politikai rendszerrel szemben, hogy nem képes leképezni a demokratikus akaratot. Ez a vád jóval régebbi, mint a második Orbán-kormány 2010-es megalakulása.

Bibó István azt veti a dualizmus és a két világháború közötti időszak szemére, hogy hiába jött létre bennük a magyar hagyományoknak megfelelően domináns párt, a választási rendszer miatt az nem rendelkezett valódi demokratikus felhatalmazással. Ez vezetett a „zsákutcás magyar történelemhez”.

️ A jelenlegi választási rendszert érő kritikák ezt a bibói diagnózist igyekeznek ráhúzni a mai állapotokra, hogy így tűnjön elkerülhetetlennek a zsákutca.

Csakhogy a közvetlen tapasztalatok épp azt mutatják, hogy végre éppen kikeveredni sikerült a zsákutcából: a magyar szellemet képviselő domináns párt a lehető legszélesebb értelemben vett politikai közösségi felhatalmazást élvezi.

Mindez pedig jól mutatja, hogy – s ez már a választás nemzetközi tanulsága is – a nemzet nem egy meghaladott politikai konstrukció, hanem nagyon is eleven valóság; az egyetlen működőképes eszmei rend, amely képes megvédeni minket a 21. század politikai viharaival szemben. S ezt – szinte szó szerint – minden magyar ember pontosan tudja.