Tegnap ünnepi keretek között a csehek kiverésének 103. évfordulójára emlékeztünk Magyarország legbátrabb városában, Balassagyarmaton. Az elhangzott beszéd alább olvasható:

"Tisztelettel köszöntöm a „Legbátrabb város” Vezetőit és Polgárait! Külön köszöntöm a „Legbátrabb falu” és a „Leghűségesebb város” idelátogatott Vezetőit!

Eddigi életemben, ha nógrádi emberekkel találkoztam, mindig oda jutott a beszélgetés, hogy alapvetően kétféle ember létezik: a gyarmatiak meg a tarjániak. De távol álljon tőlem, hogy tovább szítsam a nemes nógrádi versengés tüzét, csakis azért idézem ide, mert erről az elmés mondásról egy híres filmjelenet jutott eszembe.

Ugyanez az bölcsesség köszön vissza A Jó, a Rossz és a Csúf című klasszikus westernfilmben is. Ebben van egy jelenet, amikor a Jó azt mondja a Csúfnak, miközben pisztolyt tart a fejéhez, és a sírja megásására kényszeríti őt: a te világodban – mondja – kétféle ember létezik: akinek töltve van a fegyvere, és aki ás.
Te ásol.

103 évvel ezelőtt a világ minden erejével azon volt, hogy a balassagyarmatiaknak bebizonyítsa: ők az ásós fajtába tartoznak. De a város és környező falvak úgy voltak vele, ők mégis inkább csőre töltik a fegyvert. És milyen jól tették!

Jól tették, hiszen ordító jogtalanságot igyekeztek elkövetni ellenük. A háborúban győztes nagyhatalmak Balassagyarmattól északra húzták meg az ún. magyar–csehszlovák demarkációs vonalat, a cseh csapatok mégis el akarták foglalni ezt a magyarok lakta magyar várost. Eduard Beneš ki is jelentette, nem zavarja a jogsértés, ha azzal saját érdekeit szolgálhatja. S közben a magyar kormány, a baloldali Károlyi Mihály kormánya sem akart segíteni az ittenieken. Hogy naivitás, mulasztás vagy egyenesen rossz szándék vezérelte az országunk élén akkor állókat, a végeredmény szempontjából mindegy is.
I
lyen jogsértést, ilyen igazságtalanságot viszont csak azok hagynak szó nélkül, akik saját sírjukat ássák. A gyarmatiak pedig mindenki tudtára adták, hiába fordult el tőlük világ, hiába maradt közönyös a magyar vezetés, hiába tűnik reménytelennek a helyzet, ők nem hagyják magukat. És elkergették az ellenséget.

Kedves Barátaim!

Eddig a történet ismert. Minden évben megemlékezünk az itteniek és környékbeliek bátorságáról. Civitas Fortissima – olyan latin szavak ezek, amiket még kisiskolások is ismernek Magyarországon, pedig a latinoktatás sajnos már legalább 70 éve kiment a divatból.

Az is teljesen világos, hogy az itteniek 103 évvel ezelőtt példát mutattak az egész magyarságnak, s példájuk azóta is előttünk áll. De miben is áll ez a példa? Erről más kevesebbszer esik szó. Pedig érdemes elidőzni a kérdés felett, ehhez pedig meg kell értenünk a kort, amiben a példa áll!

Az első világháború előtt Magyarországon közel 50 éves töretlen fejlődés következett be. Ha nem is volt feltétlenül könnyű az élet, szorgos munkával, kitartó erőfeszítésekkel mindenki léphetett egyet előre – ahogy mondani szoktuk –, és nem hátra! Akkoriban a magyar gazdaság versenyképessé vált az európai konkurensekkel, a magyar kultúra remekművei születtek meg akkoriban, a hazai tudomány világszínvonalúvá fejlődött, a magyar állam befolyása a térségben kimagaslott.
Megadatott az, ami oly ritka kincs a magyar történelemben. Miközben nagyhatalmak csaptak össze, birodalmak hullottak szét, új hatalmak emelkedtek föl, Magyarország akkor, az első világháború előtt biztos pont volt egy bizonytalan világban. 50 év béke ritkán látott vendég volt nálunk, majdnem 500 évet kellett várnunk rá.

Csakhogy 50 év alatt könnyű hozzászokni a jóhoz. Könnyen juthat az ember arra a vélekedésre, hogy a kedvező körülmények maguktól értetődőek, s minden folyhat tovább a maga békés medrében. Akkor esély nyílott rá, hogy még ha korlátozott szuverenitással is, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, de sok évszázados hányattatás után Magyarország végre elfoglalja az őt megillető helyet és rangot Európa népei között.

Ezt az idillt, mert nyugodtan nevezhetjük idillnek, elemi erővel törte szét az első világháború. Hazánk birodalmi érdekek alá rendelődött, s a birodalmi ambíció árát, mint oly sokszor, akkor is a magyar embereknek kellett megfizetniük. Történészek munkáiból és korabeli beszámolókból tudjuk: a háború négy éve alatt a pénz elértéktelenedett, az áruk elfogytak a boltokból, derék magyar katonák vesztek oda, családok szakadtak szét, a magyar állam elvesztette cselekvőképességét. Végül pedig a teljes összeomlás és a trianoni csapás következett.

A cselekvőképtelenség és az összeomlás mutatkozott meg abban a tényben is, hogy az állam semmit nem tett a vele szemben megfogalmazott területi követelések ellen, akkor sem, ha azok még a győztesek saját szabályai szerint is jogtalannak bizonyultak. A nemzeti és személyes tragédiák okozta fásultság politikai inkompetenciával párosult, s általánossá vált a meggyőződés: nem tehetünk semmit, ki vagyunk szolgáltatva a világ kényének-kedvének. Egy csapásra elillant a dualizmus öt évtizedes tettre kész hazaszeretete. A felívelő korszak sikerei sajnos el is altatták az életösztönt és a vészhelyzet idején oly szükséges leleményességet.

A balassagyarmatiak példája szerintem abban áll, hogy megmutatták: a megadás sosem az egyetlen opció. Hogy nincs a fásultságnak és inkompetenciának olyan foka, amely meg tudná indokolni az önfeladást. Akármilyen rosszul állnak is a csillagok felettünk, nekünk akkor is meg kell próbálnunk erőnk szerint a kezünkbe venni a sorsunkat. Nincs olyan körülmény, ami miatt lemondhatnánk annak igényéről, hogy mi magunk döntsünk a sorsunkról.

A balassagyarmatiak azt is bizonyították, hogy a ránk törő veszélyek közel sem olyan hatalmasak, mint amilyennek gondoltuk őket. A városba betörő csapatokat részben katonák, részben helyiek, de még helyi gimnazisták is segítettek megfutamítani.

A gyarmatiak helytállása ezért a jövőre nézve is tanulságokkal szolgál: nincs olyan hajó, ami már kifutott. Nincs olyan vonat, ami már elment. Nincs olyan ügy, ami már elveszett. Ha cselekszünk, és összeszedjük, ami erőnkből telik, könnyen kiderülhet, hogy az akadályok nem legyőzhetetlenek, és a kihívások zöme nem is lehetetlen küldetés.

Orbán Viktor miniszterelnök úr ezt úgy fogalmazza meg: nálunk minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük. És ha már sporthasonlat: Koszta János válogatott kapust egyszer megkérdezték, hogy szorult helyzetekben miért kezd cselezni a kapu előtt. Ő erre azt válaszolta: „Egyszer nem cseleztem, abból gólt kaptunk”. Azaz, ha nem teszünk meg mindent, akkor nem nézhetünk jó lelkiismerettel a jövőbe. Erre a gyarmatiaknál jobban senki sem emlékeztette Magyarországot!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A helyzet úgy áll, hogy az elmúlt 12 évben, akárcsak a dualizmus alatt, tudunk lépni néhányat előre. Mindannyian tudjuk, hogy nincs kolbászból a kerítés, rengeteg még a tennivaló, de lényegesen jobban áll az ország annál, mint amikor a baloldalt kiszavazták az emberek a kormányrúd mögül. Ne kerülgessük a forró kását: a tavaszi választás tétje éppen az, hogy folytatódik-e a gyarapodás.

2010-ben 13% volt a munkanélküliség, itt még magasabb. Mára a foglalkoztatottak száma meghaladja a 4,7 milliót, miközben Magyarország csökkentette a legnagyobb mértékben a béreket terhelő adókat.

Több mint egy évtized alatt 60 százalékkal csökkent a fiatalok közötti munkanélküliség, s a 25 év alattiaknak már nem kell személyi jövedelemadót fizetniük. Emlékezzünk csak a kétezres évek végére – mikor én is diplomáztam –, amikor diplomával sem volt biztos az elhelyezkedés.

2009-ben válságkezelés címén brutális intézkedéseket vezettek be: elvettek egyhavi pénzt az orvosoktól, tanároktól, közszolgálatban dolgozóktól, a nyugdíjasoktól. Nem kis eredmény, hogy visszavezettük a 13. havi nyugdíjat, és mára a magyar minimálbér és az átlagbér a többszörösére emelkedett.

Akkoriban a családokat magukra hagyták. Megszűnt az otthontámogatás, leépült a családtámogatás, devizahitelezésbe kergették őket. Most a családtámogatási rendszer keretében könnyebbé vált az otthonteremtés, a gyermekvállalás: a statisztikák szerint 120 ezerrel több gyermek születetett meg az elmúlt 12 évben, mint amennyi ezen intézkedések nélkül megszületett volna.

Ne feledjük: megvédtük az országunk határait, megállítottuk a migrációt. Több százezer illegális határátlépőt fordítottunk vissza, és olyan határvédelmi rendszert építettünk ki, amely még a tengerentúlon is példaként szolgál.

Akkoriban a magyarok fizették a legtöbbet az energiáért, egekbe szöktek a rezsiköltségek. Ma a magyar rezsiárak a legalacsonyabbak az Európai Unióban. Akkoriban rengeteg tennivaló volt – ma is rengeteg a tennivaló, de haladunk előre.

Viszont akárcsak 1920-ban, a viharfelhők itt gyülekeznek a fejünk fölött. Alig ocsúdtunk fel a migrációs válság okozta sokkból, már meg is érkezett a világjárvány. Vagy ahogy említettem az energiaárak a világban az elmúlt évben a többszörösükre emelkedtek. S ha még mindez nem volna elég, Brüsszelből folyamatosan nyomás alatt tartanak minket, hogy adjuk fel hagyományos értékeinket, a nemzeti függetlenség gondolatát meg a családok és gyermekek védelmére irányuló erőfeszítéseinket.

S ha lehet még tetézni a bajt, az a baloldal, amely 2010 előtt már békeidőben is csődbe tudta vinni az országot, most ezen veszélyek közepette ugyanazok vezetésével akar visszatérni a kormányrúdhoz.

Persze elnézve azt a politikai teljesítményt, amit az ellenzék napról napra nyújt, hajlamosak vagyunk mosolyra fakadni, akár nevetgélni. Minket sötétben tartott gombának neveznek, de közben úgy beszélnek, mintha bolondgombát reggeliztek volna. De hiba lenne elbagatellizálni a veszélyt. Ha valaki 1910-ben azt mondta volna, hogy 10 év múlva a gyarmatiaknak fegyverrel kell megvédeniük saját városukat, azt sem vették volna komolyan. Jobb az ilyet nem elviccelni. Ugyanis ha így teszünk, fennáll a veszélye, hogy egyszerre szakad nyakunkba a baj. Ahogy egyszerre szakadt a baj gyarmatiak nyakába is 103 évvel ezelőtt. Jobb minden nap tenni egy keveset, mint egyszerre szembenézni a tengernyi veszedelemmel.

S van még egy üzenete a balassagyarmatiak helytállásának: a saját sorsunkról nekünk, magyaroknak kell döntenünk. Sajnos akárcsak a béke és a biztonság, ez a döntési szabadság sem magától értetődő.

Ma a nagyhatalmak nem fegyverrel jönnek, mint száz éve. Ma vannak gazdagon pénzelt NGO-k, hűséges bürokraták, kötelezettségszegési eljárások és internetes cenzorok.
Meg akarják mondani, kivel éljünk, és miként neveljük a gyermekeinket. Példát akarnak statuálni, hogyan kell gondolkodni, és hogyan szabad beszélni. Előretolt helyi embereik pedig azt javasolják nekünk, hogy ne ugrabugráljunk, hanem járjunk kisebb autóval járjunk, fogyasszunk kevesebb vizet, használjunk kevesebb áramot, felejtsük el a minimálbért, és oldódjunk fel abban a szép, új világban, amit előkészítettek számunkra.

Egyes külföldi kormányok meg úgy vannak vele, hogy a legjobb szövetséges az, amelynek a kormányát is ők adják.
Nem azért jöttem Önökhöz, hogy aktuálpolitikáról beszéljek hosszan, de annyi a napnál is világosabb, hogy hasonló erők munkálkodtak egy évszázaddal ezelőtt is, és a magyar nemzet akkor sem járt jól ezzel a politizálással. Nem érdemes ilyen helyzetben újra kockázatot vállalni.

Tisztelt balassagyarmati Polgárok!

Azért jöttem ma Önökhöz, hogy Magyarország nagyrabecsülését tolmácsoljam. Azért, hogy megemlékezzünk az áldozatokról, meghajtsuk a fejünket a legbátrabb város előtt. Az áldozat előtt, amit Balassagyarmat Magyarországért, az országhoz tartozásért hozott.

Mert van egy dolog, ami minden magyart összeköt, legyen az dunántúli vagy alföldi, pesti vagy budai, budapesti vagy vidéki, gyarmati vagy tarjáni: a haza mindenek előtt. Nekünk mindig Magyarország az első!

Köszönöm, hogy meghallgattak!"