Csütörtökön a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Szárnyépületében átadtuk a magyar származású amerikai történészről, John Lukacsról elnevezett és az örökségét kiállító állandó közösségi teret, a John Lukacs Társalgót. Az eseményen elmondott beszéd alább olvasható:

"Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak! Kedves Kollégák! Kedves Egybegyűltek!

Egy anekdota szerint néhány éve két fiatal történész az ötvenes évek gazdaságtörténetét feldolgozó munkájával felkereste a ’45 utáni időszak egyik, kezdetben reformer, évekkel később pedig az elért kommunista „vívmányokat” óvó és féltő közgazdászát, hogy mondjon véleményt a fiatalok dolgozatáról. A jeles marxista szakember és – később – politikus felháborodva közölte: a dolgok egészen másképp történtek, és ő csak tudja, hiszen ő csinálta a dolgokat.

E történet talán nem a magyar történelem legfényesebb időszakát idézi fel, de mégis rávilágít arra, hogy miért nehéz, és mitől szép a történészi munka. Adott egy ember, aki alakítója volt a történéseknek, s egészen másképp emlékszik arra, ami történt, mint ahogy a történészek, a kutatók állítják. Pedig a tények ugyanazok.

John Lukacs a diktatúrák elől menekült az Egyesült Államokba. Történész volt, s bár nem élt idehaza, nála jobban kevesen érezték és értették a XX. és korai XXI. század magyar és európai történelmét. Az ő nevéhez kötődik a bölcsesség:

„Nem léteznek tények az őket kimondó szavak nélkül. A történész felelőssége ebben rejlik: szavainak megválasztásában, ami nemcsak tudományos kérdés, hanem probléma is. A szavak megválasztása erkölcsi kérdés, erkölcsi probléma”.

Lukacs zsenije – megítélésem szerint – ebben a megállapításban érhető tetten igazán. A történetbeli marxista közgazdász és a két fiatal kutató másképp használta a szavakat, noha ugyanazokról a tényekről kívántak beszámolni. A szóhasználat mögött pedig történetek, értékvállalások, életutak húzódnak meg. John Lukacs értette, amit oly kevesen szívleltek meg kortársai közül: a ezeket az értékvállalásokat, életutakat és történeteket is vizsgálni kell. Akkor tárul fel a tények mögött a valóság.

Ezt a személetet, ezt az irányzatot szellemtörténetnek nevezi a történettudomány, ami egyben a magyar történetírás legszebb hagyományai közé tartozik. Szekfű Gyula, Joó Tibor, Prohászka Lajos voltak ennek az irányzatnak a kiváló művelői. Úgy vélem, az irányzat egyik utolsó nagyja volt maga John Lukacs, aki történészi munkájában minden tekintetben felért a nagy elődökhöz: nemcsak leírni, hanem megérteni és jó értelemben véve megírni akarta a kort, amit vizsgált.

Egyik legfontosabb megállapítása ma is megállja a helyét: Az államnak mint jogi entitásnak, a nemzetnek mint eszmének és a népnek mint az állam polgárainak szerves egységet kell alkotniuk Magyarországon. Ha az egyik meggyengül vagy megszűnik, akkor a másik két alkotóelem mindig képes küzdeni a harmadikért és az egység helyreállításáért. A három elem egymást erősíti, segíti, vállat vállnak vetne küzdenek – ez a magyar túlélés és jövő geometriai formációja.

Most a magyar állam független. Lukacs szavai értelmében pedig a független állam feladata, hogy a nemzetet mint eszmét képviselje, és a népet mint polgárait szolgálja. Azt hiszem, nem lehetne ennél pontosabban leírni az elmúlt évek kormányzati filozófiáját sem.

Ezért is tartottuk kötelességünknek, hogy Lukacs örökségét és szellemét megőrizzük az utókornak, és döntöttünk úgy, hogy örökségét hazaszállíttatjuk, és méltó módon kiállítjuk. Nem ő az egyetlen, akit mi, magyarok a szívünkbe fogadtunk. Roger Scruton örökségét Budapesten őrzik a legjobban az egész nyugati világban. Ronald Reagan, Margaret Thatcher, II. János Pál pápa vagy Helmut Kohl manapság megbecsültebb alakjai a történelemnek, a magyar gondolkodásnak, mint bárhol Nyugaton, dacára annak, hogy főleg nyugati politikusokról és gondolkodókról van szó.

Manapság, amikor a nyugati világ épp feladni látszik saját értékeit, itt, Magyarországon és a régió országaiban is azon igyekszünk, hogy korunk hőseit, nagyjait, napjaink példaképeit megtaláljuk, és emléküket méltóképp ápoljuk. Az ő egyéni teljesítményeik ugyanis mindannyiunkat inspirálnak, kitartásunk értékeink mellett fontos ahhoz, hogy napról napra jobbá és rátermettebbé válhassunk. Az Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Ludovika is ebben a szellemben működik, és ezért került ez a kiállítás itt a legjobb helyre. Itt, ezen az egyetemen kiemeljük és példaként állítjuk a legkiválóbbakat közülünk, hogy tehetségükkel szolgálhassák az állam, a nemzet és a nép ügyét.

Erről is szól a John Lukacs-terem. Egy hely, ahol a kutató és a tudós elmélyedhet munkája tárgyában, s tehetségét az egész közösség hasznára, a magyar emberek javára kamatoztatni tudja. Ha ebben sikerrel járunk, újra ránk fog köszönteni a magyar történetírás aranykora, amelyről életével John Lukacs mindvégig tanúskodott.

Örülök ezért, hogy ezen a napon együtt emlékezhetünk, és együtt ünnepelhetünk.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!"