Tegnap rendezte meg a Mathias Corvinus Collegium - MCC a „Kvantitatív módszerek a kormányzásban” című konferenciát, amelynek központi kérdése volt, hogy miként tudja a politika és a tudomány közösen előmozdítani egy közösség sikerét és boldogulását. Az eseményen elhangzott beszéd alább olvasható:

"Tisztelt Főigazgató Úr!
Tisztelt Vezérigazgató Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van egy könyv, amely a tömegek bölcsességéről szól – ez is a címe. 1906-ban egy brit tudós elment egy vidéki vásárba, ahol éppen súlybecslőversenyt tartottak: az odagyűlő embereknek fogadást kellett kötniük egy ökör súlyára. Az eseményen nem csak „szakmabeli” állattenyésztők, hanem „járatlan” városiak, például hivatalnokok is részt vettek. A verseny után a tudós összesítette a leadott becsléseket, és kiszámolta azok átlagát, a „tömeg kollektív tudását”, vagyis azt, hogy ha egyetlen ember lenne a tömeg, akkor mi lett volna a becsült szám. Az eredmény: a becslések átlaga 1197 font volt. Az ökör valós súlya: 1198 font. Mondanom sem kell, a „szakértő” becslések ennél jóval nagyobb szórást és különbséget mutattak.

Ennek a történetnek két fontos tanulsága is van. Az egyik, hogy az egyszerű emberek ítélőképessége jó: képesek helyes döntést hozni. A másik az, hogy bár a történet szerint a tömeges részvétellel tartott döntéshozatallal megbízható döntéseket lehet hozni, de magát az eljárást, amit nyugodtan hívhatunk demokráciának, nem mindig tartották a kormányzat jó modelljének. Például az antik világban a platóni idealista elitizmus úgy vélte, hogy a közösséget a bölcseknek, a filozófusoknak, ma úgy mondanánk, a szakértőknek kell kormányozniuk – a demokrácia pedig nem más, mint a „csőcselék uralma”.

Itt jól láthatóan két ellentétes alapállás fogalmazódik meg: az egyik szerint a nép az, amelyik kizárólagosan jó döntést tud hozni, a másik szerint pedig a szakértelem nélküli kormányzás káoszhoz és összeomláshoz vezet – ha támogatja a nép, ha nem.

Mit tehetünk mi itt, a 21. század Magyarországán annak érdekében, hogy ezt az ellentmondást feloldjuk? A két felfogás helyes egyensúlyának megtalálásán kell nap mint nap dolgozunk. Mi itt, Magyarországon abban hiszünk, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha a legfontosabb döntéseket az emberekkel közösen hozzuk meg, s nemcsak négyévenként ácsingózunk a szavazataikra, mint más politikai erők csinálják, hanem folyamatosan keressük az egyetértési pontokat a legfontosabb társadalmi és gazdasági kérdésekben mindenkivel. S közben nem feledkezünk meg arról sem, hogy a kormányzás nehéz tudomány, szakértelem, minőségbiztosító intézmények, háttértudás és felkészültség nélkül nem tudunk eredményesek lenni. A politikai szereplők feladata pedig az, hogy e két világ közötti átjárást és együttműködést nap mint nap biztosítsa. Éppen erről szól szerintem a mai konferencia is, s ezért örülök, hogy itt lehetek: miként tudja a politika és a tudomány közösen előmozdítani egy közösség sikerét és boldogulását? Erre keressük ma itt a választ.

Ha ránézünk Európa ezeréves, és főként elmúlt ötszáz éves történelmére, akkor azt látjuk, hogy az öreg kontinenst a technológiai fejlődés és a tudományos vívmányok tették hosszú évszázadokra a globális rend gazdasági, katonai, politikai és egyéb központjává. Az újabb és újabb tudományos felfedezések, innovációk hozzájárultak a nemzetek sikerességéhez és versenyképességének erősítéséhez – az utóbbi modern kifejezés. Azt látjuk, hogy az állam és a tudomány között egy olyan viszony jött létre, amelynek eredményeként országaink dinamikus fejlődési ívet mutathattak fel.

Ám a 20. század második felétől kezdődően megindult, majd az ezredforduló óta felerősödött változások a korábbiakhoz képest is új kihívások elé állították a kormányokat és a nemzeteket. A globális kereskedelem és az infokommunikációs forradalom, valamint ahhoz kapcsolódóan más civilizációk felemelkedése teljesen újrarajzolta ezt a virtuális térképet. Egyes szerzők arról beszélnek, hogy olyan időszakba érkezünk, ahol a globalizáció nem azt jelenti majd, hogy az országok horizontálisan összekapcsolódnak, hanem egyes régiókból önálló, jól megszervezett, teljes vertikális egységek jönnek létre. Ebben a helyzetben pedig a kormányoknak nem az a feladatuk, hogy feltegyék a kezüket, és átadják magukat a globalizáció általi összeolvadásnak, amely nyilvánvalóan kiszámíthatatlan helyzetet eredményezne a járványok és a népvándorlások korában, hanem éppen ellenkezőleg: vállaljanak aktív szerepet az emberek életének, biztonságának, egészségének, jogainak, információinak, érdekeinek védelmében. Maradjanak demokraták, azaz az embereknek, ne pedig a szupranacionális intézményeknek próbáljanak megfelelni, s teremtsenek olyan környezetet, amelyben a modernitás vívmányai és a kormányzás innovatív megoldásai ezen cél napi szintű szolgálatába állnak.

A viselkedéstudomány, a hálózat- vagy a játékelmélet által alkalmazott kvantitatív módszerek ebben a tekintetben, vagyis a jó kormányzás szempontjából döntő fontosságúak. Hiszen ezek nem valamilyen elvont eszme kívánalmait kérik számon az embereken, ehelyett az emberi viselkedés adottságaiból, realitásaiból indulnak ki. Azt vizsgálják, hogy milyen az ember, és nem pedig azt, hogy milyenné kell átváltoztatni őt.

Visszakanyarodva „a tudósok vagy a nép kormányozzon” ellentétéhez, arra törekednek, hogy miként lehet javítani a közpolitikákon, a közszolgáltatások színvonalán, milyen megoldásokra van szükség a komplex rendszerekben, s mindezt az a meggyőződés vezeti, hogy az intézkedéseket az emberek érdekében, azt szem előtt tartva kell meghozni. Röviden: a kvantitatív elméletek nemhogy gyengítik, hanem erősítik a demokráciát.

Ezzel szemben persze létezik egy olyan álláspont, amely szerint – még formáját tekintve demokratikus rendszerben is – nem a nép, hanem valami más, valami magasabb rendű nevében kell kormányozni. A szakértői kormány mítosza szerint a felvilágosult élcsapatnak, az igaz tudás birtokában lévő egyetlen, kiváltságos szűk körnek kell az államot irányítania. Hiszen – szól az érvelés – az irracionális, ösztöneiktől és érzelmeiktől vezérelt tömegek nem képesek saját érdekeik felismerésére, megszervezésére és képviseletére. Ezért az állam szerepe a nevelés, a kívánt eszméknek megfelelő viselkedésre tanítás. Az ebből következő államszervezési gyakorlat pedig az állam vezetését egy nagy kísérletként fogja fel. Nem a társadalmi realitások alapján tartja elgondolhatónak a közösség vezetését, hanem az attól idegen, dogmatikusan vallott eszmékhez akarja hozzáigazítani a valóságot és a közösséget. Ennek eszköze pedig a folyamatos társadalommérnökösködés.

Mi, magyarok ezt a gyakorlatot az elmúlt harminc évben többször is megtapasztaltuk a saját bőrünkön. Az önmagukat technokratának nevező szocialista-liberális kormányok szakértői elitizmusa vezetett – az én megítélesem szerint – 2010-re oda, hogy az ország eladósodott, a foglalkoztatottság mélypontot ért el, a munkanélküliség az egekben volt. Eközben leépült a családtámogatási rendszer, elveszítettük pénzügyi szuverenitásunkat, és ki voltunk szolgáltatva a nemzetközi hitelintézeteknek. S történt mindez a felvilágosult szakértői körök, nemzetközi elemzők, média által felemelt tudósok lelkes asszisztálása mellett. Tudják, amikor arról hall az ember nap mint nap kiselőadást, hogy miért elkerülhetetlen az energiaárak emelése, és miért az egyetlen civilizált megoldás: privatizáció.

Világossá vált, és ma már tudjuk, hogy a technokrata út rossz, mert ha a szakértők önhittsége, önteltsége és hiúsága veszi kezébe a kormányrudat, akkor megszűnik a demokratikus elszámoltathatóság; nincsen stratégiai, hosszú távú tervezés; és a közszolgáltatás-szervezés megtérülését a piaci önzés költség-haszon logikája, nem pedig a társadalmi haszon alapján értelmezi. A következmények gazdasági és lélektani hatásai rendkívül súlyosak.

Mi nem ezt a felfogást képviseljük, és nem ezt az utat követjük. Szerintünk az államnak az emberek érdekeit és ítéletét kell képviselnie, nem pedig megmondani nekik, hogy mi is a jó valójában. Mi hiszünk az emberek bölcsességében, a kollektív tudás erejében és igazságában. Ez a konferencia pedig – megítélésem szerint – éppen arról szól, hogy miként lehet azokat a tudományos ismereteket becsatornázni a kormányzati szféra felé, amelyek javítják az állami szolgáltatások, a szabályozás és a közpolitikák eredményességét abból a célból, hogy az a közösség, amelyet szolgálunk, fejlődjön és gyarapodjon. Mindehhez stratégiai látásmódra, az összefüggések feltérképezésére és ismeretére, valamint a nemzeti sajátosságok figyelembevételére van szükség. Az adatalapú elméletek mind-mind ezt segítik.

Hálás vagyok ezért a közös gondolkodásért, ami az a kutatói szféra és a kormányzati munka közötti együttműködések erősítése irányába tett fontos lépés!

Jó tanácskozást kívánok, s köszönöm szépen, hogy meghallgattak!"