Ma ünnepélyesen átadtuk a gyulai Almásy-kastély felújított Stefánia-szárnyát. Az eseményen elhangzott beszéd alább olvasható:

"Tisztelt Képviselő Úr, Polgármester Úr, Kormánymegbízott Úr, Igazgató Asszony! Hölgyeim és Uraim!

Bálterem, csemegetár, ételtörténet. Első olvasásra az a benyomása támad az embernek, hogy az esztétikai és érzéki örömök szerelmesei számára újult meg a gyulai Almásy-kastély Stefánia-szárnya.

Nos, ezek mind örömteli és egyben fontos szempontok, de azt hiszem, ennél jóval többről van itt szó. Egy ennél magasabb rendű, stratégiai megfontolás húzódik meg amögött, hogy a magyar kormány hazai és uniós forrásból közel egymilliárd forintot bocsátott rendelkezésre e csodaszép kastélyszárny megújítására. Ugyanez a döntés húzódik meg amögött is, hogy összesen több mint százmilliárd forintot szánunk országszerte váraink és kastélyaink helyreállítására. Ha megengedik, én ma erről a stratégiai megfontolásról szeretnék beszélni Önöknek.

Kiindulópontként egyetlen kérdés merül fel. E kérdés pedig úgy hangzik: mit is kezdjünk a ránk maradt számtalan, jobb, rosszabb vagy éppen romos állapotban lévő várral és kastéllyal?

A rendszerváltoztatás megelőző időszak kommunista urai jobb esetben közömbösen, rosszabb esetben viszont inkább ellenségesen álltak Magyarország kulturális örökségének ezen részéhez. Számtalan gyönyörű kastély sorsát pecsételte meg, hogy szocialista barátaink az elpusztítandónak tartott egykori burzsoá Magyarország mementóit látták bennük. Ebből ugyanis az ő logikájuk szerint az következett, hogy szándékos lerontásukkal vagy csupán azzal, hogy átadják őket a csendes enyészetnek, az egykor elnyomott és csak a kommunizmus által felszabadított munkás-paraszt nép érdekeit szolgálják.

Nem értették meg, hogy a váraink és kastélyaink ennél jóval többet jelentenek. Az ott felhalmozódott szépség és tudás ugyanis nemcsak az egykori tulajdonost szolgálta, hanem az egész környéket is. Innen szervezték a települések életét, innen biztosították a rendet és a biztonságot, innen indították be és működtették a környék gazdaságát. S a vár vagy a kastély mint kiemelkedő épület a maga szépségében erőt, magabiztosságot, szellemet, kultúrát is sugárzott, tehát a településszervező és gazdasági szerepe mellett esztétikai szempontból is képes volt hozzátenni egy táj értékéhez, ahogyan romos állapota rontani is tudott azon.

Ha minden rendben működött, ezeket az értékeinket szépen karbantartották, az felértékelte az egész térséget. Ha viszont az enyészet és a nihil vette át az uralmat, akkor az leértékelt mindent és mindenkit, aki a környéken élt.

Szerencsére a kommunisták uralma mára véget ért, s minden józan gondolkodású magyar ember számára egyértelmű, hogy ezek az épületek a nemzet kulturális értékeinek markáns részét képezik.

Személy szerint én még nemigen találkoztam olyannal, akinek a falujában, városában fekvő szép kastélyról vagy várról a burzsoá osztályelnyomás jutna eszébe. Sokkal inkább a lokálpatrióta öntudat és büszkeség jellemző, mivel kicsit mindenki sajátjának is érzi ezeket az épületeket és az általuk megjelenített értékeket.

Tisztelt Gyulaiak!

Mindezek mellett vagy éppen mindezek miatt: a kastélyok, várak felújításának fő hajtóereje nem lehet a passzív múltba révedés. Az értékmegőrzés fontos, hiszen mégiscsak egy ezeréves nemzet, a magyarság kulturális értékeiről van szó. De egyáltalán nem minden!

Ezek a beruházások elsősorban a jövőnek szólnak. Az ilyen épületek felújításakor az egyik legfontosabb kérdés az értékmegőrzésen túl az, hogy milyen funkciót fognak betölteni. Legyen szó múzeumról, kastélyszállóról vagy éppen gasztronómiai központról, a lényeg ugyanaz: közösséget építeni és szolgálni. És mindezt egyszerre több módon is.

A pihenni, kikapcsolódni vágyó idelátogatók számára a gasztronómiai vagy éppen kulturális programok egyben közösségi élményt is jelentenek, ami összekapcsolja őket másokkal, akik ugyanezt az élményt keresik.

A helyiek számára ugyanígy betölthet ilyen szerepet egy kastélypark, étterem vagy kulturális intézmény: természetes közösségi térként működhet, amelyben más minőségben lehet eltölteni a szabadidőt, mint mondjuk egy vasárnapi plázakorzózás során.

Emellett helyi szinten adódik egy további, nem elhanyagolható szempont is: egy sok látogatót vonzó vár, múzeum vagy kastélyszálló új gazdasági bázist is jelenthet térsége számára.

És ezt egyáltalán nem csupán az ilyen átadó ünnepségeken bevett kincstári optimizmus mondatja velem. A tapasztalat azt mutatja, hogy az eddig átadott és szolgáltatást nyújtó felújított kastélyok igen sok látogatót vonzanak. Legyenek északon, délen, keleten vagy nyugaton, Tatán, Füzérradványon vagy épp Nádasladányban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Semmi újat nem találunk fel a korábbi évszázadokhoz képest azzal, hogy a kastélyokra szolgáltató helyekként és gazdasági erőközpontként tekintünk. Persze ezek a kifejezések igen furcsán hatottak volna a 18. században, de a lényegen ez mit sem változtat.

A kommunisták hamis történelemszemlélete a várakra a feudális, burzsoá elnyomás bástyáiként, a kastélyokra pedig a földbirtokosok hivalkodásának jelképeként tekintett. Hogy ez mekkora badarság, arra éppen ez a hely szolgáltat példával. A szárny nevét adó gróf Wenckheim Józsefné Jankovich Stefánia kezdeményezte például 1839-ben a helyi kórház javára szervezett koncertet a kastélyban, amelyen maga Erkel Ferenc is zenélt. De említhetnénk Munkácsy Mihályt is, aki élete egyik meghatározó részének nevezte azt az időszakot, amikor kezdő festőként a gyulai kastélyban dolgozott. A grófnő a Gyulán menedéket kereső ’48-as honvédtisztekről éppúgy gondoskodni próbált, mint 1870-ben megalapított Nőegyletével a környék nélkülözőiről is.

Aki egy letűnt kor eltörlendő emlékeként tekint kastélyainkra, az el akarja tagadni és törölni a múltat; s aki erre képes, az más galádságoktól sem riad vissza.

„A múltat végképp eltörölni” hazug és erőszakos jelszava sajnos egyáltalán nem tűnt el napjainkra sem. A kommunista állampártok európai meggyengülése után 30 évvel azt kell látnunk, hogy ideológiai örököseik most éppen Nyugat-Európában és Amerikában próbálják megvalósítani ezt a rombolást. Mozgalmuk neve leplezetlenül hirdeti céljukat: cancel culture, vagyis az eltörlés kultúrája.

Az Egyesült Államokban Kolumbusz Kristóf és az alapító atyák, Thomas Jefferson vagy George Washington szobrainak a ledöntését is céljaik közé emelték. Vagyis azon történelmi személyek emlékműveinek eltörlését, akiknek minden amerikai polgár a hazája létét köszönheti. Ideértve a szobordöntögetőket is.

A különösen ijesztő ezekben a mozgalmakban az, hogy egyáltalán nem elégszenek meg pusztán a történelmi emlékek rombolásával és a múlt demagóg átírásával. A hagyományok mellett számukra a jelenbeli társadalmi rend is ellenség, ezért ennek is a lebontására törekednek. Jól láthattuk ezt tavaly, amikor a Black Lives Matter mozgalom tiltakozásai következtében több amerikai nagyvárosban törvényen kívüli negyedek jöttek létre, miközben sokan a rendvédelmi szervek feloszlatását követelték. Ebben a tébolyban a nemzetközi baloldal választott képviselői is részt vettek.

S ez a gondolat nincs is olyan messze Magyarország határaitól, mint azt gondolnánk. Mi sem mutatja mindezt jobban annál, minthogy a magyar baloldal prominens képviselői is sorban álltak ki ezen mozgalmak mellett, lelkesen tapsoltak ezen történések láttán, s azt sürgették, hogy mindez a progresszió, mindez a modern ideológia minél előbb kapjon táptalajt idehaza is. Nem véletlen, hogy a magyar baloldal már akkor sem foglalkozott ezeknek a kulturális értékeknek a megőrzésével és megújításával, amikor 2010 előtt hatalmon volt, hanem ugyanúgy az enyészet számára adták át ezeket az épületeket, mint a ’89–’90 előtti időszakban regnáló szellemi elődeik.

Magyarország Kormánya ezzel homlokegyenest ellentétes utat kíván bejárni. A múltat nem eltörölni kell, hanem tisztelni. A nemzeti gondolatot nem kidobni kell, hanem felemelni. A gyönyörű épített örökségünket nem lerohasztani kell, hanem megújítani. A magyar vidéket nem elnéptelenedni kell hagyni, hanem vissza kell adni az az erőt, becsületet és támogatást, ami jár neki, s amit elvett a XX. század diktatórikus korszelleme.

Magyarország nem lehet működőképes sikeres helyi erőközpontok nélkül. És ebben a rendszerben, a lokálpatrióta gondolat újjáéledésében, a magyar vidék újra felépítésében, illetve a magyar nemzet megerősítésének programjában ezeknek a gyönyörű tereknek és épületeknek kitüntetett hely jut. Ha mindez egy közös nemzeti minimum részévé tud válni, és az is tud maradni, akkor nem nagyon van félnivalónk, bármit is tartogat számunkra a XXI. század.

Köszönöm, ha Önök is részesei ennek a közös nemzeti minimumnak! S köszönöm, hogy meghívtak, s a mai napon együtt ünnepelhetek Önökkel!"