Húsz éve alapították meg a Magyary Zoltán Szakkollégiumot, ennek tiszteletére és megünneplésére szervezett konferenciát az intézmény. Az eseményen elhangzott köszöntő alább olvasható:

"Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Rektorhelyettes Úr! Tisztelt Szakkollégisták!

Azt szokták mondani, hogy az ironizálás képessége az intelligens ember ismérve. Persze a saját hivatásunkon élcelődni csak bizonyos határok között érdemes, mert ha ezeket átlépjük, akkor megkeseredettnek tűnhetünk. Vagy éppen csak furcsának, mert felmerül a kérdés, vajon miért választunk olyasmit hivatásul, amin aztán csak gúnyolódni van kedvünk.

Nos, Magyary Zoltán esetében inkább az egészséges önirónia jelének tűnik az a Platón-idézet, amellyel 1942-ben megjelent fő műve, a Magyar közigazgatás kezdődik, pontosabban mintegy mottóként áll a könyv elején.

Eszerint az ókori athéniak úgy vélekedtek, hogy a ház- vagy épp a hajóépítéssel ellentétben az állam vezetésének művészete nem tanítható. Ez első látásra igen érdekes mottóválasztás a 20. század egyik legnagyobb magyar közigazgatási szakemberétől.
Azt, hogy Magyary esetében csak egészséges öniróniáról van szó, jól mutatja, ahogyan lezárja az idézettel elindított több mint 600 oldalas gondolati ívet:

„Amit az athéniek (Platón szerint) még nem tartottak taníthatónak, az ma már tanítható, legalább abban a részében, hogy hogyan kell azokat az embereket kiválasztani és képezni, akikre az állam (kormány) a nem tanítható feladatokat rábízza.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyary Zoltán személyes életútja révén is tökéletesen tisztában lehetett azzal, hogy milyen nagy a különbség az elmélyült elméleti tudás, illetve az államigazgatás gyakorlati működése között.
Egyrészt olyan elméleti szakember volt, aki több nyelven olvasott és publikált, ismerte az aktuális nemzetközi tudományos eredményeket, neve szakmai körökben külföldön is ismert volt, és ez így igen szerény megfogalmazás. A brüsszeli székhelyű Nemzetközi Közigazgatás-tudományi Intézet 2005-ös berlini ünnepi konferenciáján öt személyt említettek, akik kiemelkedő hatást gyakoroltak a világ közigazgatás-tudományára. A névsor két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt szerepel rajta Magyary Zoltán, másfelől pedig Max Weberrel kezdődik. Ehhez, azt hiszem, nem kell sokat hozzáfűznünk.

Egy igazi egyetemes magyar koponyáról van szó. Miközben a harmincas években keresett előadó és szerző a nyugati szakmai körökben, 1935-ben saját elhatározásából többhetes tanulmányutat tett a tőlünk akkor minden tekintetben nagyon messze eső Szovjetunióban. Az ebből született publikációját pedig egy szovjet államtudományi lap még abban évben közölte is.
A sors kegyetlen iróniája, hogy tíz évvel később éppen a Szovjetunió úgynevezett felszabadító hadserege okozta az ő és felesége tragikus halálát. Magyary saját bevallása szerint a szovjet katonák részéről őket ért zaklatások hatására döntöttek úgy, hogy önkezükkel vetnek véget életüknek. Pedig már 1944-ben katedra várta Zürichben, de nem akarta elhagyni hazáját.

Tisztelt Hallgatóság!

Nemzetközi kitekintésű elméleti munkája mellett Magyary a közigazgatás gyakorlati működésével is közelről foglalkozott. Aktívan részt vett a magyar közigazgatás és tudománypolitika alakításában, szervezésében, többek között Klebelsberg Kunó mellett.

Egész konkrét esettanulmányként pedig a tatai járás működését elemezte, és ebben a munkájában kora legmodernebb empirikus kutatási módszereit használta fel. A kutatás eredményeként pedig kézzelfogható javaslatokat fogalmazott meg.
Az elméleti és gyakorlati tudása mellett van még egy olyan ismérve Magyary munkásságának, ami miatt különösen nagy figyelmet érdemel.

Családi hátterének, lelki alkatának köszönhetően képes volt arra, hogy harmonikusan egyesítse magában a naprakész nyugati tájékozottságot a magyarországi viszonyok és problémák mély ismeretével. Akár úgy is mondhatnánk, egzisztenciális átélésével. Úgynevezett úri középosztálybeli családból származott, de olyan fajtából, amelyben az értelmiségi és a katonatiszti hagyomány egyaránt erős volt. Apja királyi honvéd alezredes, nagybátyja viszont jogászprofesszor volt.

Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert Magyary egész működésének nagyon fontos pontjára mutatnak rá. Részben ennek a háttérnek vagy beállítódásnak köszönhetően nem esett abba a csapdába, amit például a polgári radikálisok és általában a progresszív baloldali gondolkodók nagy része nem tud, vagy nem akar elkerülni.

Magyary ugyanis a legkorszerűbb német, francia, angol, vagyis „nyugati” szakirodalom ismeretében sem akart a magyar viszonyoktól és lelkülettől idegen mintákat átemelni. Nem tudta, és nem is akarta figyelmen kívül hagyva a hazai közigazgatás szerves fejlődését.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyary Zoltán is a magyar kiválóságok azon szomorú klubjának a tagja, akiknek életét szellemi és fizikai értelemben egyaránt kettétörte a 20. század. Tragikus halála után a Magyary-iskola, a Magyar Közigazgatástudományi Intézet nem maradt fenn. A számára emléket állító játékfilm, a Bereményi Géza által rendezett „Tanítványok” is csak 40 évvel később, az enyhülő szocializmus légkörében születhetett meg.

Magyary személyes tragédiája azonban még nem feltétlenül kellett volna ahhoz vezessen, hogy szellemi öröksége is hosszú évtizedekre a feledés homályába merülj.
A kiépülő kommunista rendszer azonban a Magyary-iskolát is elvetette. A Magyarországra oktrojált szovjet típusú kultúrpolitika vörös úthengere válogatás nélkül próbált eltaposni minden „polgárinak” bélyegzett maradványt, amelyet ideológiailag veszélyesnek gondolt. Így nem lepődhetünk meg azon, hogy a filozófia és a történettudomány mellett az államelmélet is a kommunista agymosás kiemelt terepének számított.

Tisztelt Hallgatóság!

E veszteségek után mégis szerencséseknek érzem magunkat, hogy ma itt állhatunk, és a Magyary Zoltánról elnevezett szakkollégium fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelhetjük. Munkásságának, szellemiségének megőrzéséért és – ami talán még fontosabb – hasznosításáért sokat kell még tennünk.
A gazdag örökség önmagában kevés, és csak méltó és dolgos kezekben fordul termőre. És csak úgy, ha az egykori Magyary-iskolához hasonlóan a „tanítványok” kiválasztása és előmenetele semmi más, csakis az egyén érdemei, valós teljesítménye alapján történik.

Ennek a szemléletnek pedig nem csupán a tanulás során, de később, az állam szolgálatánál is érvényesülnie kell. A közigazgatás és a közszolgálat jelenlegi és leendő művelőinek azt szeretném javasolni, hogy próbáljanak okulni Magyary gondolataiból, amelyek sok esetben meglepő aktualitással bírnak napjainkban is.
Az állam működését közelről tapasztaló tisztviselőként és politikusként nekem is az a meglátásom, hogy bizonyos helyzetek vagy kérdések megoldása valóban nem tanítható. De mindennél fontosabbnak tartom Magyarynak azt a gondolatát, hogy ami viszont tanítható, arra a lehető legjobb és leghatékonyabb formában kell felkészülni. Ehhez pedig nincs megfelelőbb közeg, mint egy ilyen szakkollégium.

Köszönöm, hogy meghallgattak!
Isten éltesse a Magyary Zoltán Szakkollégiumot!"