🪖Nem véletlen, hogy a hidegháborús űrverseny idején mind Eisenhower, mind pedig Hruscsov ragaszkodott ahhoz, hogy a katonák közül válogassák ki az űrhajósokat. Amikor Amerika a legnagyobb vállalkozásába fogott, vagyis hogy elsőként juttat embert a Holdra, akkor is katonai pilóták ültek az Apollo kabinjában.

Néhány évtizeddel korábban a Párizs környéki békék gyakorlatilag teljesen leépítették a vesztes országok haderejét. Wilson elnök minden naiv jó szándéka ellenére – és persze az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartása mellett – a felpörgetett nemzetközi kereskedelem sem tudta pótolni a nemzeti hadsereg hiánya keltette űrt. A leszerelt és szélnek eresztett zászlóaljak képe beleégett az emberek emlékezetébe. Ez a társadalmi sokkélmény előkelő helyen szerepelt a II. világháború kitörésének okai között.

Előreugorva 40 évet az időben, Lyndon Johnson elnök a II. világháborús győzelem után először emelte be az amerikai politikába a hadsereg leépítésének programját. Úgy gondolta, hogy a társadalmi igazságtalanságok minden nemét és formáját felszámolni képes Nagyszerű Társadalom (Great Society) programját úgy lehet igazán hatékonyan végrehajtani, ha az amerikai haderőt lecsökkentik, és a költségvetési forrásokat átcsatornázzák. Így amellett, hogy megágyaztak a woke-ideológiának, a demokraták nem állítottak kevesebbet, mint hogy Amerika már nem kívánja a világ legerősebb haderejét – vagyis nem akar első lenni, nem akarja megnyerni a hidegháborút.

Ezzel a lépéssel az USA egy egészen az 1980-as évek második feléig tartó morális válságba sodorta magát. Ahogy akkoriban sokan megjegyezték: Amerika elvesztette a hitét a saját nagyságában. Most pedig egyre hangosabban szól a nyugati woke-ista ajkakról: „Defund the police, defund the military” rigmus, azaz „Építsük le a rendőrséget és a haderőt!”. Mit mutat meg nekünk ez a néhány példa?

A sikeres nemzetek kitüntetett státuszt adnak a katonáiknak. Hiszen az ő teljesítményükben, az általuk használt haditechnikában adódik össze mindaz, amire egy nemzet képes. Ahogy az amerikai űrprogram kezdetén mondták az első hét űrhajósról: „ők a nemzetünk legjobbjai, bennük van meg az a plusz erő – a right stuff – ami a sikerhez kell”.

A kormány a nemzeti haderő megerősítésével azt is üzeni, hogy a nemzet olyan értékek birtokosa, amiket meg kell és meg is akar védeni. Vagyis egy hadsereg a nemzet önképe. Egy politikai erő képességeiről és céljairól pedig a védelempolitikája egyértelmű számlát állít ki: amelyik kormány az erős haderőért dolgozik, az az ország javát akarja, és sikerre is tudja vezetni a nemzetet. Így nagyon is érhető, hogy 12 év baloldali kormányzás alatt miért csökkentek Magyarország védelmi kiadásai a GDP 1 százaléka alá. Hogy az altisztek és a legénységi állomány nettó átlagkeresete miért tudta alig meghaladni a minimálbér összegét, és a Gyurcsány-korszak végére miért hiányozhatott már közel 5000 katona az állományból. S miként történhetett az meg, hogy amikor már se anyagi megbecsültség, se haditechnika nem volt, akkor Gyurcsány Ferenc úgy döntött, hogy 77 darab T-72-est ajándékoz (sic!) Iraknak. Az akkori harckocsi-állomány több mint kétharmadát!

S ugyancsak ez teszi egyértelművé, hogy mi miért dolgozunk azon, hogy a Magyar Honvédség 21. századi színvonalú, a térség egyik legjobb képességekkel rendelkező hadereje legyen.