Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt, sokszor korántsem derűs és békés évszázadok fényében a magyar és a szerb állam egyedülálló történelmi esélyt kapott saját és közös sorsa alakítására.

Napjaink egyik legfontosabb regionális kérdése, az EU nyugat-balkáni bővítése kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy bár nem csupán Magyarország vagy éppen Szlovénia, de az összes többi tagállam biztonsága szempontjából is kulcsfontosságú lenne, hogy Szerbia is az Unió tagjává váljon, a nyugati nagyhatalmak mintha nem akarnák felismerni a szerb csatlakozás stratégiai jelentőségét.

️Ha valamit megtanulhattunk a jövőre nézve, az az, hogy nem szabad idegen hatalomnak átengednünk régiónk ügyeinek irányítását. Ahányszor ez megtörtént, mi, magyarok, szerbek és a többi itt élő nemzet szenvedtük meg a következményeket.

Ahogyan Aleksandar Vučić szerb elnök a bledi Európai Stratégiai Fórumon is megfogalmazta, az EU-nak a Brexit után bővítésre van szüksége, de ehelyett az Unió elzárkózik, és nem látja maga körül a szélesebb horizontot.

Pedig az afganisztáni események nyomán várható újabb súlyos migrációs válság is rendkívül sürgetővé tette, hogy EU elmélyítse a nyugat-balkáni országokkal, különösen a schengeni határ mellett fekvő Szerbiával mint a térség kulcsországával való stratégiai együttműködést.

Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök a mostani budapesti kormányzati csúcson is jellemezte a helyzetet: a Szerbiával való együttműködés a külső határok védelmében éppen Németország és a többi nyugati állam biztonsága szempontjából a legfontosabb.

A migránsok tömegei számára ugyanis ezek az igazi célországok, nem pedig hazánk vagy Szerbia. Sajnos azonban Európa határának a védelme – úgy tűnik – megint a szerbek és a magyarok feladata lesz.

Mi – ahogy korábban is, most is – meg fogunk felelni ennek a kihívásnak. Annak ellenére is, hogy – ahogyan a magyar miniszterelnök rámutatott – egyedül vagyunk, csak magunkra számíthatunk.