A demokráciaexport hasznáról és káráról

„»Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt« – ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod.”

Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának szavai különös aktualitással csengenek az afganisztáni események tükrében. Ugyan az Inkvizítor egyáltalán nem pozitív figura (sőt!), alakja mégis megkerülhetetlen az irodalomtörténetben. Dosztojevszkij a karakter segítségével éppen arra világít rá, hogy a világ legtisztább és legidealistább elvei sem tudnak érvényesülni, ha nincs mögöttük széles legitimáció. Legitimáció pedig csak akkor születik, ha az adott elvek a szélesebb tömegek hasznára válnak.

Talán épp ez az afganisztáni összeomlás s az elmúlt évek számos demokráciaexport-kudarcának legfontosabb tanulsága. „Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt” – mintha éppen ezt írták volna az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei ellen vonuló tálib csapatok zászlajára. Vagy még inkább azokéra, akik ellenállás nélkül adták meg magukat a talibánnak.

A demokráciaexport kifejezésként ugyanis valójában a liberális demokrácia exportját jelenti. Innentől pedig bonyolódik a helyzet, hiszen arról is szerteágazó vita folyik, mi a liberális demokrácia, mi a demokrácia, és mi a liberalizmus. Ezeket a vitákat itt és most nem is lehet felvázolni, hát még eldönteni, ezért érdemes inkább a tényeket nézni.

Léteznek példák sikeres demokráciaexportra, a szakirodalom jellemzően Németországot és Japánt szokta ilyenként említeni. Ezen példák mellett a világon számtalan demokratizálódási hullám vonult már végig, a harmadik során lett hazánk szocialista diktatúrából demokratikus, nyugati mintára berendezett ország. De ha megnézzük a 2000-es évek utáni kísérleteket (Irak, az arab tavasz országai, Afganisztán), akkor csupa kudarcos történet tárul elénk. Persze egy-egy eset kapcsán talán lehetne ellenpéldával szolgálni, de nagy általánosságban úgy tűnik, hogy míg a XX. század végéig volt értelme demokráciaexportban gondolkodni, addig a XXI. században már nem találni sikeresen demokratizált országot. Felmerül a kérdés, miért lehet ez így.

A liberalizmus politikai programjának célja, hogy meghaladja a szabadság és az egyenlőség között húzódó feszültséget. Ezt a dilemmát könnyű belátni: a vagyoni különbségek miatt nem jöhet létre teljes politikai egyenlőség, hiszen a tehetősebbeknek alapvetően több eszköz áll a kezükben arra, hogy érdekeik mentén cselekedjenek. A vagyoni egyenlőség elérése pedig olyan magas fokú állami beavatkozást igényelne, hogy az eleve felszámolna minden politikai egyenlőséget. Róka fogta csuka.

A politikai liberalizmus megoldása erre a dilemmára az, hogy egy társadalomban előbb a politikai szabadságjogok egyenlőségét kell biztosítani, majd ezek mentén idővel egy anyagi szempontból is egyenlőbb társadalom jön létre, mivel minden akadály elhárul az egyének elől. Tehát előbb a jogok, majd a jogegyenlőségből fakadó gyarapodás.

Úgy gondolom, a liberális demokrácia exportja mögött is ugyanezen feltételezés húzódik meg. A liberális demokrácia exportőrei abba viszont jellemzően kevésbé gondolnak bele, hogy a szabadság mellé a gazdasági felemelkedés egyfajta mutatóként, angol kifejezéssel bechmarkként kell szolgáljon. Ha utóbbi feltétel nem teljesül, a demokráciaexport projektje sem volt vagy lehet sikeres.

Nézzük csak meg Németország és Japán iskolapéldáit! Itt a demokráciaexport mentén kiépült liberális demokrácia egyben sosem látott gazdasági növekedést hozott, s ez legitimálta is az új politikai berendezkedést. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban a liberalizmus akkora presztízzsel bír.

Jólét nélkül azonban alaptalanul kérjük számon az erényt – parafrazálva Dosztojevszkij sorait. Ezt a leckét mi, magyarok is megtapasztaltuk a rendszerváltoztatás után, amikor is a piaci liberalizáció a kezdeti években korábban elképzelhetetlen mértékű gazdasági és életszínvonalbeli visszaesést hozott a polgároknak. Elhittük, hogy az állami kompetenciák minél szélesebb körű visszavágása jelenti a jövőt. S amikor tennünk kellett volna valamit a kedvezőtlen tendenciák ellen, akkor – erős állam híján – nem volt eszköz a kezünkben. A laissez-faire gazdaságpolitika és az állami szerepvállalás leépítése jelentette ekkor az uralkodó nyugati mintát. S mint kiderült, ezen minta átvétele nem feltétlenül van a hasznunkra. Nem véletlen, hogy bár a magyar társadalom vallja a liberális értékeket, a liberalizmus maga itthon szitokszóvá, a leépülés szinonimájává vált.

Míg harminc évvel ezelőtt a Nyugat első számú exportterméke a neoliberális gazdaságpolitika volt, addig mára – hála a progresszív baloldal nyugati előretörésének – ezt felváltották az LMBT-jogok és az úgynevezett genderelmélet. Ezek azok az ideák, amelyek nem is állhatnának távolabb az afgán társadalomtól. De a kísérlet kudarca nem pusztán ennek a ténynek tudható be. Biztos vagyok benne, hogy több afgán polgár és katona lett volna hajlandó harcolni a modern Afganisztánért, ha az elmúlt húsz év javított volna a tömegek élethelyzetén. Azaz, ha a nyugati elvek hasznára lettek volna az afgán társadalomnak, s az afgánok széles tömege lenne nyertese a két évtized folyamatainak.

Csakhogy az amerikai fél ilyen értelemben doktriner módon kezelte értékei exportját. A kabuli amerikai nagykövetség még nem sokkal csúfos kimenekítése előtt is szivárványos zászlót posztolt a Pride-hónap előtt tisztelegve. Félreértés ne essék, szerintem lehetséges értelmes vitát folytatni arról, hogy az LMBT-mozgalom által kívánatosnak vélt jogkiterjesztés hasznára vagy kárára van-e egy társadalomnak. Azt azonban látni kell, hogy ez a nyugati jóléti társadalmak vitája. Abban az országban, ahol még az a kérdés, hogy tanulhat-e egy család legkisebb gyermeke, így jutva jobb lehetőségekhez, az LMBT-féle jogkiterjesztési vita értelmezhetetlen, inadekvát és jelentéktelen. Közben az elvek doktriner hangsúlyozása épp azt gátolta, hogy a demokráciaexport meghozza várt gyümölcsét, s jobb életet biztosítson Afganisztán polgárainak.

Szóval a válasz a jó pár bekezdéssel korábban feltett kérdésre, nevezetesen, hogy miért nem sikeresek a XXI. század demokráciaexportjai, lényegében ez.

A demokráciaexport pragmatikus feladatból ideológiai háborúvá vált, a demokratizálódás céljai és eszközei felcserélődtek. Sajnos – ilyen körülmények között – a folyamat hatása is ellentétes. Nemhogy fellendülést nem hozott az ország katonai megszállása, de a kivonulás után talán még nagyobb a káosz, mint annak előtte.

A tanulságok rendelkezésére állnak az egész világnak, s nekünk, magyaroknak is. Az Egyesült Államok saját maga hitelét ássa alá, ha a demokrácia mellett saját belső vitáit exportálja, majd a garantált sikertelenség után hátrahagyja korábbi szövetségeseit.

Nekünk, magyaroknak pedig azt kell megtanulnunk, hogy ha nem tudjuk a külföldi eszméket saját értékeink mérlegén megmérni, akkor Magyarország is könnyen a destabilizálódás útjára léphet.