Az 56-os vértanúk emléknapján rendezett megemlékezésen, Nagy Imre néhai miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének 63. és újratemetésének 32. évfordulóján elmondott beszédem alább olvasható:

"Alkotmányos Szervek tisztelt Képviselői!
Tisztelt ’56-os Hősök! Tisztelt Megemlékezők!

A harminckét évvel ezelőtti dátum, 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja a rendszerváltoztatás talán egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Aki már élt akkor, s elég idős ahhoz, hogy emlékezhessen, biztosan maga is fel tudja idézni az akkori eseményeket. Vagy azért, mert személyesen részt vett a szertartáson, vagy a televízió előtt ülve követte azt. Szinte minden családban van anekdota arról, hogy az idősebbek – akikben még eleven élt 1956 emléke – miként reagáltak a látottakra, hallottakra.

Bizonyosan voltak, akik elégtételként vagy legalább a történelmi igazság helyreállításaként élték meg az alkalmat, de olyanokból is akadt nem kevés, akit épp ’56 véres leverésének emléke miatt szorongó érzés, nem is annyira megalapozatlan félelem fogott el. Egy elnyomásban leélt emberöltő tapasztalatait nem lehet egyik napról a másikra levetkőzni!

Vajon mi lehet az oka annak, hogy az egyébként a Rákosi-rendszer alatti elnyomásban tevékenyen részt vevő Nagy Imre alakja az évtizedek során a magyar függetlenség szimbólumává vált? Hiszen az egykori politikus múltja és pályája kettős.

Kultúrtörténeti érdekesség, hogy nem sokkal az 1956-os események után a híres kolumbiai író – aki egyébként maga is baloldali érzelmű –, Gabriel García Márquez Magyarországon járt. A mágikus realizmust védjegyévé tevő szerzőt sem hagyták érintetlenül a Nagy Imre személye körül felmerülő kérdések. S mivel nem kellett tartania az elnyomás retorziójától, bátran fel merte tenni azokat a kérdéseket, amelyeket nekünk, magyaroknak akkor nem volt szabad. Sorai és gondolatai éppen ezért segíthetnek megérteni, miért és hogyan vált Nagy Imre sajátos módon a szabadság jelképévé.

Nagy Imre, akárcsak Márquez, kommunista volt. Ez az ötvenes évek keleti blokkjában azt jelentette, hogy Nagy egyik nap még miniszterként szervezte az államosítást, másik nap már elvtársai börtönében várták válogatott kínzások.

Történelmi visszaemlékezésekből tudjuk, voltak olyanok, akik saját hányattatásaikat is szükségesnek ítélték a kommunizmus nagy ügyének győzelme érdekében. A szélsőbaloldalon az állandó intrikák, a széthúzás, a leszámolások és az árulások voltak jellemzőek. Nem volt ez másként az ötvenes évek Magyarországán sem.

Maga Márquez sem tudta eldönteni, miként ítélje meg Nagy Imre személyét. Egy dologban azonban bizonyos volt: az ’56-ot követő leszámolás nagyobb törést jelent a világ kommunista mozgalmának, mint bármilyen helyi vagy nemzetközi viszály. Nincs az a gazdasági eredmény, nincs az tudományos siker, amely igazolhatna egy olyan politikai rendszert, amely így számol le a sajátjaival.

Az elnyomó rendszer saját maga felett mondott ítéletet azzal, hogy az egykor a rendszerhez tartozó Nagy Imrét halálra ítélte. A sebek, amelyeket kommunista politikus kivégzése s a magyar szabadságharc erőszakos leverése ütöttek, végül nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon a kommunista eszme és az arra épülő rendszer bukását alapozták meg.

Mert Nyugaton 1956 és 1958 után már nem lehetett úgy szovjetbarátnak lenni, mint tette azt oly sok baloldali értelmiségi annak előtte. Az a vereség, amit a nemzetközi kommunizmus a magyar események után elszenvedett, végül éppen Nagy Imre újratemetésén vált igazán nyilvánvalóvá. Nem lehet egyetlen politikai rendszert sem elnyomásra, hazugságra és folyamatos megfélemlítésre alapozva, a nép ellenében működtetni.

S még egy valamiben igaza volt a kolumbiai írónak. Jogosan hívta fel rá a figyelmet, hogy Nagy Imre és Kádár között talán alig volt világnézeti különbség, szinte csupán egy dologban nem értettek egyet. De abból az egy dologból ered az, ami miatt ma itt állunk! Nagy Imre nem akarta, hogy a kommunizmus ügyét szovjet szuronyok vigyék sikerre Magyarországon. Kádár igen. Kádár internacionalista, Nagy nemzeti kommunista volt.

Mondhatnánk, hogy ugyan mit számít ez az apró eltérés, ha egyébként mindketten egy embertelen utópia szekerét tolták, annak minden életrontó következményével együtt: az erőszakkal, a padlássöpréssel, a téeszesítéssel, a polgárok visszaélésszerű megfigyelésével és megfélemlítésével, valamint a fojtogató belterjességgel együtt.

Csakhogy Nagy Imre mégiscsak a XX. századi magyar történelem meghatározó alakja lett. Márquez beszámolója szerint még azok is furcsa módon hittek abban, hogy Nagy akár még a sírból is visszatérhet helyreállítani Magyarország függetlenségét, akik már tényleges kivégzése előtt a halálhírét keltették. Az effajta legendáriumok túlmutatnak a politikus személyén.

Úgy gondolom, hogy a függetlenség iránti vágy, a szuverenitás régi kívánalma az, ami miatt Nagy Imre alakja rezonál a magyar néplélekkel. Letartóztatása és megöletése szimbólummá, a magyar függetlenségi vágy eltiporhatatlanságának szimbólumává vált, miközben Kádár János teljes rendszere éppen ennek tagadására épült. Az a rendszer ugyanis pont azt hirdette, a Szovjetunió általi alávetettségnek nincs alternatívája.

Kádár János rendszere ezért nem tűrte, nem tűrhette a nemzeti politikát, akkor sem, ha történetesen maguk a kommunisták képviselték azt. A sajátosan magyar érdekek mentén politizáló bal- vagy jobboldaliakban az akkori rendszer Nagy Imre szellemi örököseit látta, s mindez veszélyt hordozott reá nézve.

Tisztelt Egybegyűltek!

Nagy Imre 1989-es újratemetése több volt, mint egy baloldali, kommunista politikus rehabilitálása. Azzal, hogy a rendszer engedte az egykori miniszterelnök és társai újratemetését, jelezte, hogy az elnyomás alapjai remegtek meg. Nem lehetett már szovjet szuronyokra alapozni a diktatúra stabilitását, s hosszú idő után a nemzeti függetlenség újra valós, elérhető céllá vált.

Mára ez a tény talán triviálisnak hat, de akkor, 1989 júniusában közel sem volt ennyire egyértelmű. Talán épp Orbán Viktor, a mai miniszterelnök értette meg leginkább a helyzet teremtette történelmi lehetőséget, amikor a szertartás alkalmával elmondott beszédében a szovjet csapatok kivonását sürgette. Nagy Imre újratemetése valóban a függetlenség visszaszerzésének esélyét jelképezte.

Mindezek fényében úgy gondolom, hogy az utókor feladata, hogy képes legyen szétválasztani Nagy Imre politikai tevékenységét, illetve a személyében rejlő történelmi szimbólumot, és megérteni, mit üzen az utóbbi mindannyiunk számára ma Magyarországon. Hiszen Nagy szimbolikus hatása mára jóval nagyobb, s ez nem kis részben a harminckét évvel ezelőtti események következménye. Meg kell értenünk az újratemetés üzenetét: Magyarországot hosszú távon nem lehet, nem szabad a magyar függetlenség ellenében vagy anélkül kormányozni. Bárkihez is kerüljön a hatalom, elsődleges feladata a magyar érdekek képviselete és a magyar szuverenitás védelmezése kell legyen. Aki nem képes felnőni ehhez a feladathoz, annak azzal kell szembenéznie, mint amivel az elnyomó kádári rendszernek kellett: a bukással és feledéssel. Aki pedig képes erre, az méltó a nemzet megbecsülésére és emlékezésére.

Nagy Imre és mártírtársai ilyen emberek voltak. Nyugodjanak békében, emléküket örökre megőrizzük!

Köszönöm, hogy meghallgattak!"