Gábor György vallástörténész szerint műveletlenség azt állítani, hogy „az egyetemek nemzeti intézmények, a nemzeti szuverenitás, öntudat, műveltség letéteményesei” – mint ahogy az Orbán Viktor miniszterelnök tette péntek reggeli rádióinterjújában. A professzor alapvetően két érvet használ állítása alátámasztására: (I) a tudomány eleve egyetemes, eredményei a világ minden pontján egyformák, nincsenek nemzeti karakterjegyei; (II) az egyetemek keletkezésükben és nevükben hordozzák az egyetemesség eszményét, s már a középkortól kezdve a partikularitás meghaladására jöttek létre. A vallástörténész emellett azt is sugallja, hogy a nemzeti keretek között értelmezett tudomány és egyetemi világ szükségképpen színvonal romlásához vezet, mert ideológiai alapon válogat a tudományos eredmények között és általában nem nyitott a világra.

Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, ez napjainkban épp a progresszív oldalon figyelhető meg, amikor természettudomány triviális megállapításait társadalmi konstrukciónak bélyegezve vetik el vagy írják felül. Erre azonban az interjú nem tér ki. Mint ahogy arra sem, hogy az egyetemek egyetemes jellege leginkább az emberi értelem által megismerhető világ egészére utal, mintsem valami kozmopolita utópiára.

Sajnos azonban úgy látom, hogy a Professzor Úr általánosságban is egy súlyos félrevezetés áldozata.

Itt van például egy idézet Charles William Eliottól, aki 1869 és 1909 között a Harvard elnöke volt (elnöke, mert alapítványi egyetem lévén a Harvard tényleges első emberének ez a titulusa):

„Ha amerikai egyetemet alapítanak, az nem lehet külföldi intézmények egyszerű másolata, hanem az sokkal inkább egyfajta leképeződése az amerikai politikai és társadalmi berendezkedésnek, s kifejeződése a jól képzett társadalmi rétegek iránti igénynek. Az amerikai egyetem példanélküli intézmény, s ekképpen egyedi is.”

De hogy ne csak a régmúltból idézzünk, Lawrence S. Bacow, a Harvard jelenlegi elnöke egy 2018-as beszédében az egyetem nemzetépítő szerepét méltatta. Kitért rá, hogy jelentős részben a Harvard képezte ki azok az embereket, akik sikeressé tették az USA-t, majd ekképpen folytatta:

„Nemzetünk történelmének még legnehezebb időszakaiban, vezetőink megértették, hogy nemzetünk erejét a polgárok jobb és széles körű képzésével növelhetik. A polgárháború közepette, Abraham Lincoln elnöksége alatt született meg a Morill Act, amely lehetővé tette állami földek eladásából származó források egyetemi célú felhasználását.”

Khm, nos, azért itt mégis csak arról van szó, hogy a világ egyik legjobb egyetemének vezetői az egyetem nemzeti karakterét méltatják.

Hogyan is lehet ez?

Valószínűleg úgy, hogy nyilvánvaló, hogy a magas színvonalú oktatást és kutatást folytató egyetem felhelyezi az adott országot a térképre, gazdagítja azt kulturális és gazdasági értelemben, segít az érdekérvényesítésben. Az egyetemi oktatás és kutatás olyan szakembereket és szabadalmakat ad az adott ország kezébe, amelyek előnyt jelentenek a változó világ körülményeihez való alkalmazkodásban. Olyan gazdasági erőforrásokat teremt, amelyen az ország anyagi jóléte múlhat. S bár igaza van Gábornak abban, hogy nincs az egyetemestől eltérő francia matematika vagy angol informatika, ha Franciaországban vagy Angliában ezeket a diszciplínákat magas szinten oktatják, akkor a világ minden tájáról odasereglenek a tehetséges hallgatók, oktatók, kutatók, akik azt az intellektuális teljesítményt nem máshol, hanem az adott országban adják le. Ha ez nem így lenne, akkor miért született volna meg az “agyelszívás” kifejezés, ami az egyetemek és a nemzetek közötti, ezen a téren zajló öldöklő verseny legpontosabb nyelvi leképeződése?!

Ezek olyan triviális dolgok, amiket csodálkozom, hogy magyarázni kell. Ilyesmit általában egyáltalán nem kell magyarázni más országban, ez ugyanis magától értetődő tudás minden sikeres államban.

Érdemes talán azt is megjegyezni, hogy a vallástudós másik érve az egyetemek középkori eredetével kapcsolatban egyfajta liberális utópiaként láttatja a felvilágosodás előtti időszakot. Ezt persze jobboldaliként egyértelmű pozitív fejleményként lehet értékelni a megszokott „sötét középkort” vizionáló, erősen lebutított korrajzhoz képest. Ha a magyar egyetemek modellváltásának csak annyi hozadéka van, hogy elindul egy árnyalt vita a baloldalon erről a korról, már nyertünk a dologgal. Ugyanakkor muszáj megjegyeznem, hogy a középkorban a partikularitás és egyetemesség nem állt olyan élesen szemben egymással, mint a XXI. századi globalizációs trendek idején, így azt állítani, hogy a középkor univerzalitásra törekvése valójában egy premodern liberális utópia, éppen tudományosan egy elég meredek állítás. Eddig az újabb kitérő.

Bacow beszédének ugyanis van még egy nagyon fontos eleme, ez pedig az úgynevezett Morill Act-re való utalás. Ezáltal ugyanis az idézett beszéd tágabb értelemben is kapcsolódik ahhoz a vitához, amelynek kapcsán Gábor György vitatta az egyetemek nemzeti jellegét: nevezetesen az egyetemi modellváltás és vagyonjuttatás ügyéhez. A Morill Act egy 1862-es törvény (később számos hasonló követett), amelynek értelmében a szövetségi állam földterületeket adományozott az USA tagállamai számára, hogy a szóban forgó földek területén, illetve azok egy részének értékesítéséből önálló egyetemeket hozzanak létre és finanszírozzanak. Ekkor jött létre az elitegyetemek tömörítő Ivy League számos egyeteme, s nagyjából száz, leginkább természet- és műszaki tudományra szakosodott egyetem. Utóbbi azért fontos mozzanat, mert a Morill Act épp az ipari forradalom kihívásaira igyekezett választ adni, azaz növelni az Egyesült Államok versenyképességét a változó világban. Maga a Harvard nem Morill Act hatálya alá tartozó egyetem. Ugyanakkor az intézmény már több száz évvel ezelőtt – a magánadományok mellett – jelentős állami földadományokat kapott, amelyek ma is az egyetem tulajdonában állnak. Vagyonkezelő vállalata a Harvard Management Company, amely fogadja az adományokat és kezeli az egyetem tulajdonában álló, a 2020-as évben 40 milliárd dollárra rúgó vagyont, s amelynek eredete egyértelműen államivagyon-alapú. A cég a szokásos értékpapírokon és nyugdíjalapokon túl fektetett már be olajvállalatokba és más jelentős haszonnal működő amerikai vállalatokba. Ez egyébként szintén nemzeti jelleget kölcsönöz az intézménynek. Ráadásul a legnagyobb adományozó ma is maga a szövetségi állam, amely évente nagyságrendileg egymilliárd dollárt ad a Harvardnak.

Persze egyes intézmények ilyen jellegű összehasonlítása mindig féloldalas, mert az eltérő jogszabályi és társadalmi környezet, valamint a hagyományok különbözősége nem teszi lehetővé a pontos összehasonlítást. Ugyanakkor a körvonalak egyértelműek: a legnagyobb nyugati egyetemek egytől egyik nemzeti projektek, az adott ország erejét és befolyását növelik, kutatásaikat és a benne zajló szellemi élet pedig a nemzeti közösségeik javára folyik. Az alapítványi modellben működő felsőoktatási intézmény, amely jelentős állami vagyonelemekkel indul, pedig nemhogy nem ördögtől való, hanem napjaink legsikeresebb oktatási intézményeinek története.

Sajnos a világ sokkal színesebb és bonyolultabb annál, mint ahogy a Professzor Úr láttatni akarja, s az interjú ezért inkább egy kórtünet. Már önmagában is kiválóan mutatja, hogy miért van szükség van a felsőoktatás ilyen irányú átalakítására, a magyar felsőoktatás szellemi és működési modelljének megújítására. Köszönjük a demonstrációt!