Olvasom a Die Weltben, hogy mennyibe kerül a „nyitott kapuk” politikája egy európai nagyváros lakóinak.

Berlinben ma egyetlen lakosra évente több mint kétszázezer forintnyi teher jut a migránsok elszállásolása és integrációja miatt, és a számla évről évre nő. A német főváros egyre többet költ a menekültek elhelyezésére: a kiadások 2020 óta csaknem megháromszorozódtak. Míg 2020-ban 312 millió eurót fordítottak erre a célra, 2024-ben Berlin már 883 millió eurót fizetett. A legnagyobb tételt a nagy befogadóállomások jelentik, köztük a Tegel repülőtéren működő központ, amely önmagában mintegy 260 millió euróba került. A menekültek ellátására és integrációjára fordított összes éves kiadás 2022 és 2025 között megduplázódott, elérve a 2,24 milliárd eurót – ez hatalmas teher, még akkor is, ha a városvezetés szerint egyelőre fedezhető a költségvetésből.

Magyarország ezzel szemben más utat választott. A magyar kormány már 2015-ben felismerte, hogy a migráció nem kezelhető pusztán pénzköltéssel és integrációs programokkal. Ezért megerősítette a határvédelmet, lezárta az illegális migráció útvonalait, és világossá tette, hogy az ország és az Európai Unió külső határainak védelme nem ideológiai kérdés, hanem szuverenitási és biztonsági kötelesség.
Ennek a döntésnek kézzelfogható költségvetési következményei is voltak: amíg máshol a migráció következményeit finanszírozzák, hazánkban maradt forrás családtámogatásra, otthonteremtési programokra és adócsökkentésekre. Mi nem a következmények finanszírozásában, hanem a probléma megállításában látjuk a megoldást, még akkor is, ha ezért Brüsszel politikai és pénzügyi nyomást gyakorol ránk.