️ Valóban létezik zsákutca – de nem Magyarország, hanem az elavult külpolitikai gondolkodás hajtott bele.

Bába Iván volt államtitkár nemrég megjelent cikkében azt állítja, hogy a brüsszeli döntésekkel szembeni magyar ellenállás elszigetelte hazánkat az Európai Unión belül. Azt javasolja, hogy a szimpátia visszaszerzése érdekében hajtsuk végre az európai migrációs jogot úgy, ahogy azt Brüsszelben elvárják tőlünk. Röviden: nem értek egyet vele.

A cikket azonban azért érdemes alaposan is elemezni, mert kiválóan rámutat arra, hogy a múlt elképzelései miért nem alkalmasak a jelen és a jövő megértésére, illetve miért fontos az, hogy az Európai Unióról való gondolkodásunkat frissen tartsuk.

Bába Iván tiszteletre méltó külügyér, aki fontos szerepet játszott a rendszerváltozás utáni évtizedek jobboldali külpolitikai doktrínájának kialakításában és képviseletében. Azokban az évtizedekben a külpolitikai gondolkodás középpontjában a borzalmas szovjet érdekszférától való távolodás utáni transzatlanti reintegráció állt. Ennek formája pedig az adaptáció volt: ahhoz, hogy a nyugati közösség minél előbb befogadjon minket, teljesíteni kellett azokat az elvárásokat, melyeket velünk szemben megfogalmaztak.

Akkor is, ha ezek nem voltak tökéletesek számunkra, esetleg idegenek voltak a magyar működési logikától, vagy éppen ellentétben álltak a magyar nemzetgazdasági érdekkel. A nyereség miatt – vagyis hogy NATO-tagként a biztonság, illetve EU-tagként a gazdasági előnyök meghaladják a hátrányokat – mindenki úgy kalkulált, hogy megéri. Alapvetően igazuk volt.

Ezekben az időkben a balos és a jobbos külpolitika csak abban különbözött, hogy a balosok minden konkrét érdeksérelem esetén azonnal kapituláltak, a jobbosok meg próbáltak küzdeni azért, hogy a szabályok által okozott esetleges hátrányok minél kisebbek, illetve a Magyarországra jutó előnyök minél nagyobbak legyenek. Amit elértek, elértek, amit nem, azt nem. A lényeg a gyors integráció, valamint az abból eredő gazdasági felhajtóerő és biztonság volt. Ezt pedig a szabályok kritikátlan átvétele biztosította. Így foglalható össze röviden a rendszerváltozás után két évtized külpolitikai gondolkodása.

Ennek a korszaknak vége. Eljárt felette az idő. Más a cél, hiszen az integrációt már elértük. Teljesítettük, amit kitűztünk magunk elé. És mi következik most? Mit kell tenni ilyenkor?

Ez az, amire a Bába-féle gondolkodás nem képes válaszolni. Ez a kör ugyanis a ‘90-es évek tranzíciós külpolitikai doktrínájában ragadt, és ezért az írása abból a feltételezésből indul ki, hogy az EU továbbra is automatikusan garantálja a biztonságot és a jólétet Magyarországon. Ehhez csak tovább kellene követnünk a szabályokat, ahogyan eddig is tettük, s akkor minden rendben lesz.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy Európában jelenleg két dolog nincs: biztonság és jólét. Az EU éppen most alakul át háborús projektté, és a félrekalkulált gazdasági döntések következtében gazdaságilag hanyatlik, és hanyatlásra kárhoztatja a tagállamok többségét. Érdemes Draghit meghallgatni – pedig ő finoman szólva nem Fidesz-fanatikus. Ehhez pedig társul egy lélektani probléma is: egyesek több mint két évtizeddel a csatlakozás után is úgy gondolkodnak, hogy az Európai Unióban meghozott döntések kőbe vésett dogmák, amelyek kapcsán a tagállamoknak egyetlen lehetőségük van: vakon végre kell hajtani őket. Szerintem ez nem így van. Létezik egy kör, akik szerint igen: a föderalista baloldali-liberálisok. De mi ugye nem vagyunk azok, Tanár úr? Ugye nem?

Ha követnénk a cikkben megfogalmazott logikát, és Magyarország feltétel nélkül elfogadná az Európai Unió Migrációs és Menekültügyi Paktumát, akkor kötelezően részt kellene vennie a menedékkérők szétosztásában, ami a számítások szerint évente mintegy 16 000 fő befogadását jelentené, vagy ennek elutasítása esetén személyenként 20 000 euró befizetését más tagállamok javára.

Emellett állandó befogadóhelyeket kellene fenntartanunk, biztosítanunk kellene a menedékkérők szociális és jogi ellátását, az integrációs programok költségeit, és végre kellene hajtanunk az uniós menekültügyi és visszaküldési döntéseket. Az Európai Bíróság 2020-ban azt is kimondta, hogy Magyarország gyakorlata – hogy menedékkérelemhez csak a tranzitzónába érkezést követően lehet folyamodni, valamint a szigorúbb őrizeti rendszer és a gyors kitoloncolások rendszere – sérti az uniós szabályokat, és jogszabály-módosításra kötelezte az országot.

A hibás brüsszeli döntések kritika nélküli elfogadása tehát ahhoz vezetne, hogy Brüsszelből dönthetnék el, hogy kik és hányan települhetnek be az ország területére – ez pedig a nemzeti szuverenitás felszámolását jelentené. Nyilvánvaló, hogy ez teljes mértékben elfogadhatatlan. A jobboldali gondolkodás szerint mindenképpen.

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Habár a brüsszeli liberális elit gondolkodását nem tudjuk megváltoztatni, de az Európai Uniót igen – hiszen, ahogy Bába is nagyon helyesen megállapítja, mi magunk vagyunk az unió. A közös döntéshozatal részeként minden jogszabályt és politikai irányt lehetőségünk van felülvizsgálni és megváltoztatni. Magyarország élni is kíván ezzel a lehetőséggel.

A Bába által említett migrációpárti politika azért kitűnő példa, mert mostanra világossá vált, hogy ha Magyarország nem állt volna ki saját érdekei mellett az első pillanattól fogva, akkor a kontrollálatlan migráció politikája akadály nélkül központi európai politikává válhatott volna. A magyarok által vezetett ellenállás azonban megmutatta, hogy létezik más út is – amely mára az európai politika egyik fő iránya lett. Mindez pedig felértékeli Magyarországot az egész világon. Mi a jó döntéseinkből, nem pedig a rossz döntések feltétel nélküli követéséből kovácsolunk politikai tőkét. Ez az új korszak logikája.

A mi doktrínánk tehát az, hogy nyitni kell, mindenhol ott kell lenni, új lehetőségeket kell teremteni, és diverzifikálni. Mindeközben védeni kell a szuverenitást, és harcolni azért, hogy az Európai Unió a mi Európánk is legyen: olyan kontinens, ahol béke és pezsgő gazdasági élet van, nem pedig háborús készülődés és emiatti elszegényedés. Elnyomó szuperállamot, a liberális álmot pedig köszönjük, nem akarunk – az ugyanis rémálom lenne.

Ez az az új magyar külpolitikai doktrína, amely a következő évtizedekben radikálisan megváltozó helyzetben egyedül kecsegtet a siker reményével. Ehhez képest az, hogy ne rendetlenkedjünk, hanem bízzuk magunkat azokra, akik a saját országaikat pár évtized alatt lepusztították – minden tiszteletem mellett – nem tűnik életképes javaslatnak.

Én kipróbálnék valami mást. Valami olyat, ami büszkévé, szabaddá és sikeressé tesz minket. Nem lenne jobb ezen együtt dolgozni?