Nyugat-Európában a társadalmak népessége visszafordíthatatlanul vegyes lett, ám Közép-Európa – és benne Magyarország – képes volt megőrizni önazonosságát. Mi ennek az oka?

Németországban a tanulók 42%-a migrációs hátterű. Franciaországban a négy év alatti gyerekek 40%-a szintén. Bécsben a diákok 41,2%-a muszlim, míg a keresztények aránya mindössze 34,5%. Vagyis a nyugat-európai nagyvárosokban a lakosságcsere már javában zajlik. A muszlim népesség aránya folyamatosan nő, és a migrációs nyomás nem csökken, sőt: még csak most jön az igazi hullám Afrikából. Ráadásul Európában már kialakultak a fogadóközösségek – aki elindul, nem a semmibe jön, hanem valaki várja. Gondoskodás, infrastruktúra, hálózatok – a gépezet működik.

Ha eljön az a pillanat, amikor a migrációs nyomás újra tetőzik, akkor a Nyugat már nem lesz képes megvédeni saját magát. Tíz év múlva az akkori magyar kormány egyik legfontosabb feladata lehet, hogy ne csak a déli, hanem a nyugati határainkat is megvédje a migrációtól.

De miért nem tudta megvédeni magát Nyugat-Európa?

Mert hiányzott az ösztön, a belső reflex, annak a felismerése, hogy miért kellene egyáltalán védekezni. És ennek nem politikai, hanem történelmi és szellemi oka van. Nyugaton a kereszténység és a nemzeti lét már nem fonódik össze szorosan. Ez a közös európai tapasztalat Közép-Európában megmaradt – és ebből erőt is merítettünk. A magyar Alaptörvény világosan kimondja: elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Ezt Nyugaton nem értik, ez a felismerés nincs benne a nyugati nemzeti ösztönrendszerben – és ezért a jól ismert hazájuk már nem létezik.

Ma már az a kérdés, a kereszténység megtart-e minket ebben a nyomásban. Mert a migrációs hullám növekszik. 1990 és 2020 között megduplázódott a világban migráló emberek száma: már 300 millióan vannak úton. Aki pedig ránéz Afrikára, az láthatja: ez még csak a kezdet.

A kereszténység és a politika kapcsolatában három stáció létezik.
Az első a hitbéli kereszténység: amikor egy nemzet valóban élő hittel rendelkezik. Ez a múlt.
A második a kulturális kereszténység: amikor már kevesen hisznek, de a kereszténységből kinőtt erkölcsi koordinátarendszer még működik. Tudjuk, mi a jó és rossz, mit jelent a család, a férfi és nő szerepe, a felelősség, a bűn és a megbocsátás. Itt vagyunk ma Közép-Európában.
A harmadik a zéró kereszténység állapota: amikor már a kultúra sem keresztény, és az alapértékek is eltűnnek. Itt tart ma a Nyugat – és így találta meg őket a tömeges migráció.

A kérdés az, hogy mi meg tudjuk-e őrizni azt, amink van. Meg tudunk-e állni ezen a második fokozaton – vagy vissza tudunk-e kapaszkodni a hitbéli kereszténység világába? Erre nincs kész válasz. De egy valami biztos: ez csak rajtunk múlik. Rajtunk és a gyermekeinken, akiket mi nevelünk. Megtanítjuk-e nekik, hogy ha magyarok, akkor feladatuk van? Hogy meg kell őriznünk, amink van. Meg kell szereznünk, ami még nincs, de szükségünk van rá. És nemet kell mondanunk arra, amire nincs szükségünk.

Most dől el, milyen szülők vagyunk.