️Beszéd a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanévnyitó ünnepségén — 2024. szeptember 3.

Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Egyetemi Vezetés! Kedves Egyetemi Polgárok! Kedves Vendégeink, az Alkotmányos Szervek Képviselői, Hölgyeim és Uraim!

12 éve annak, hogy az első tanévnyitó ünnepséget tartották a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A 12 pedig a mesékből ismert szimbolikus szám, egyszerre jelent teljességet és sorsfordulót, egy korszak betetőzését és egy új kezdetét. Éppen ezért szerintem ez a mostani tanévnyitó jó alkalmat szolgáltat arra, hogy elgondolkodjunk, hogy mi végre is való a Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Erre a kérdésre létezik egy profán válasz, miszerint korunk társadalma olyan, hogy elvárja az egyéntől, hogy szakosodjon, s a munkáját az egyetemen kapott tudományos alapokon álló képzés segítségével tudja majd elvégezni. Megfordítva a dolgot, aki egyetemi diplomát szerez, az több állásból válogathat a munkaerőpiacon, és feltehetőleg jobban fog keresni, jobban fog élni. Vagyis az egyetem létét a társadalom berendezkedéséből fakadó, tulajdonképpen munkaerőpiaci szükséglet igazolja. Ennyi és nem több. Ha azonban megnézzük a legnagyobb múltra visszatekintő európai, tengerentúli egyetemek mottóit, tehát azokat az egyetemeket, amelyek a nyugati civilizáció részét képezik, meg akarjuk érteni, hogy létrejöttükkor mi járhatott az alapítók fejében, akkor nagyon-nagyon hamar kiderül, hogy bizonyosan többről van szó. Én megtettem ezt, megnéztem több neves egyetem mottóját, és alapvetően háromféle, úgymond hivatás- vagy hitvallás-kategóriát találtam.
Vannak olyanok, amelyek a tudomány egyetemességére utalnak. Megint mások valamilyen, nem ritkán transzcendens igazságra apellálnak. A mottók harmadik típusa pedig a helyi közösségért végzett munkát emeli ki. Mondok is egy példát. Európa egyik első egyeteme, a Padovai Egyetem mottója például –magyarra fordítva – így hangzik: „A padovai szabadság egyetemes, s mindenkinek kijár”. De már az egyetemesség és a lokalitás, vagyis a helyi jellegűség kapcsolatát feszegeti a párizsi egyetem mottója: „Itt és a világon mindenütt”. Ezzel szemben a Harvard mottója egyszerűen annyit tesz: „Igazság”. Hogy ez az igazság alapvetően spirituális természetű, azt ékesen bizonyítja az Oxfordi Egyetem mottója, ami egyenesen a 27. zsoltárt idézi: „Világosságom az Úr”. Ugyancsak ezen a vonalon mozog a Columbia, miszerint „A te fényednél mi látunk”. Szintén az egyetemesség és a lokalitás viszonyát tárja elénk a Princeton mottója: „A nemzet és az emberiség szolgálatában”. Az egyetemek eredete után kutatva tehát alapvetően három motívumot lehet felfedezni. Egyrészt a tudás egyetemességének és a tudomány szabadságának az igényét, másrészt azt, hogy létezik valamilyen szellemi vagy transzcendentális igazság, s ezt az egyetemen lehet megismerni, és az egyetemen lehet magunkévá tenni. Harmadrészt pedig azt a szemléletet, hogy a szabadság, a tudás egyetemessége és igazi értelme mindig a közösségben végzett munkában, a közösen vallott értékek iránti elköteleződésben nyilvánul meg. Egy egyetemnek tehát, ha méltó akar lenni a nevéhez, ezt a három szempontot egyszerre kell tudnia érvényesíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ma olyan időket élünk, amikor egyre nehezebb megfelelni ennek a feladatnak. Látjuk szerte a világban, hogy egyre erősebb azoknak a hangja, akik szerint csak akkor képzelhető el egyetemesség, ha felszámoljuk a lokalitást, saját közösségünk értékvállalásait és így végső soron saját közösségünket is. Ehhez szorosan kapcsolódik az a felvetés, hogy nincs nagybetűs igazság. Világmagyarázataink pusztán – vagy éppen egyenesen – az elnyomás, a kulturális elnyomás eszközei. Innen érthetők meg egyébként azok a teljesen értelmetlen kijelentések, melyek szerint a matematika elnyomó, fehér férfiak találmánya, nem pedig a valós világ leírására szolgáló tudomány. Az ilyen és ehhez hasonló hangok közös jellemzője, hogy az egyetemesség igényét akarják kijátszani az egyetem mint intézmény másik két vezérlő motívuma, a közösségi értékvállalás és az igazság keresése ellen. Érvelésük lényege, hogy a tudomány semleges, ezért érzéketlen a személyes meggyőződésekkel szemben. S így a nemzeti elköteleződés természetes közösségünk értékeit minél inkább távol akarja tartani az egyetemtől és a tudománytól, mert azok egyszerűen nem odavalók. Nincs olyan, hogy magyar tudomány, csak tudomány van – szól a jól ismert liberális okoskodás. S ez az érvelés nem áll meg az egyetem falainál vagy a tágabb értelemben vett tudományos életre vonatkoztatva. Amit látunk az egyetemi életben, azt látjuk a közéletben is. Ott is ugyanezekkel a tételekkel találkozunk alig másként megfogalmazva. A nemzet csak fikció, amit meg kell haladni. A család a patriarchális elnyomás eszköze, a szenvedés forrása, a biológia törvényszerűségei csak társadalmi konstrukciók, és így tovább, és így tovább. A sor tetszőlegesen folytatható.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezekkel a megközelítésekkel két probléma akad. Az egyik elvi jellegű. Ez az álláspont egész egyszerűen téves. Téves, mert értékvállalások nélkül, a közösség iránti elköteleződés nélkül nincs tudomány sem. Lehet, hogy a tudomány értéksemleges, viszont a tudományos kutatás irányát, hogy mivel érdemes foglalkozni, merre érdemes kutatni, csak a közösen vallott értékvállalásokból kiindulva tudjuk meghatározni. A legnagyobb felfedezések, a legeredetibb gondolatok mindig akkor születtek, amikor egy adott közösség konkrét problémáját kellett megoldani. Vagyis a legnagyobb tudósok mind azt vallották, hogy a saját közösségük, a saját nemzetük olyan érték, amit meg kell őrizni, és ezért tudományos erőfeszítéseket kell tenni. Ez egyaránt igaz a természettudományra, a társadalomtudományra és általában a humán tudományokra. Ha elvesszük ezt az ethoszt az egyetemtől, akkor tényleg nem marad semmi más, csak diplomagyár.

A másik probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy újabban egyre erőszakosabban lépnek fel azokkal szemben, akik kitartanak értékvállalásaik mellett. Csak hogy pár példát említsek külföldről az elmúlt évekből:a filozófus, Kathleen Stock elvesztette állását a Sussexi Egyetemen, mert nem támogatta a transzmozgalmat, Eric Kaufmann politikaprofesszort pedig kiutálták a londoni egyetemről, mert vállalta konzervatív nézeteit. Utóbbi bűne pusztán annyi volt, hogy hitt az olyan közösségi értékvállalásokban, mint a nemzet, család vagy zsidó–keresztény civilizációs örökség. Ez elég volt ahhoz, hogy maradinak, konzervatívnak, haladásellenesnek és végső soron eltörlendőnek minősítsék őket, noha mindkettejük szakmai pedigréje kifogástalan. Ugyanezt látjuk a közéletben is.
A progresszív erők állami eszközökkel üldözik konzervatív politikai ellenfeleiket. Az Egyesült Államok volt elnöke ellen koholt vádak alapján kezdeményeznek büntetőeljárásokat. Európa szívében, konferenciákat tiltanak be karhatalmi fellépéssel és hatalommal való egyértelmű visszaéléssel. Vagy ha más eszköz nem marad, pénzügyileg akarják ellehetetleníteni azokat, akik nem az uralkodó eszméket vallják – például Magyarországot a migrációval kapcsolatos álláspontja miatt. Persze mindig voltak kardcsörgetések a progresszívek és a konzervatív erők között. Mindig volt olyan, hogy egy kis politikai fegyverropogás törte meg az éjszaka csendjét. De ez most más. Politikai atomcsapással fenyegetnek, termonukleáris háborúval. A bőrünkre megy a játék. Tehát tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindezek figyelembe véve mára szerintem az világossá vált, hogy az úgynevezett békés egymás mellett élés korszakának ebben az értelemben vége van. Senki nem engedheti meg magának a luxust, hogy megpróbál kívül maradni ezeken a történéseken.

Mindez igaz ránk is. A Ludovikának is van ugyanis mottója. Ez így hangzik: A haza szolgálatában. Mint megannyi egyetem mottója, ez a hitvallás is értéktelített. Elkötelezett a magyar haza irányában, és annak szolgálatában értéket lát. Aki tehát az NKE-n tanul vagy az NKE-n oktat, az vállalja azt is, hogy a tudomány művelése – önmagunk képzése mellett – a nemzet ügyét is szolgálja. Ebben rejlik ugyanis egyetemünk értelme. Ma számos olyan intézmény van Magyarországon, ami más elvek szerint működik. És persze virágozzék ezer virág, legyenek is ilyen intézmények. Mérkőzzünk meg velük tudásban, tehetségben, kitartásban, szorgalomban. Ha azonban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nem olyan oktatókkal és nem olyan diákokkal van tele, akik a magyar hazát szolgálják, ha egyetemi polgárságunk nem köteleződik el a nemzet ügye iránt, akkor az egyetemünk elvéti azt a célt, amiért létrejött. És ha valaki ezzel nem ért egyet, vagy nem így látja, akkor tulajdonképpen az egyetem értelmét tagadja. Ebből kifolyólag valószínűleg annak sem biztos, hogy van értelme, hogy itt van közöttünk. Ez nem feltétlenül baj, de érdemes levonni ebből a megfelelő következtetést. Aki viszont vállalja azt, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kötelékében szolgálja a hazát, annak tényleg a magyar nemzet megmaradásáért és sikeréért kell küzdenie.
Tetteinkért nem csak magunknak tartozunk felelősséggel, eredményeink nem csak a mi érdemeink, s legfőképpen erőfeszítéseink a közösség felvirágzásában nyernek valódi értelmet. Hogy ez bekövetkezzen, ahhoz sok munka vár még ránk. Nem is szeretném húzni tovább az időt, az előttünk álló tanévet ebben a szellemben ünnepélyesen megnyitom!

Köszönöm, hogy meghallgattak!