Az előbb adtam egy interjút a Klubrádiónak az Ukrajna és Magyarország között kialakult vitáról (igazából a régi vita folytatásáról), és akkor gondoltam már leírom az interjúhoz összeszedett gondolataimat a témáról.

Ukrajnának az európai uniós tagsághoz vezető úton 6 tematikus klasztert kell majd teljesítenie. Ezek összesen 33 szakpolitikai fejezetet fognak össze + az intézményi és egyéb kérdéseket érintő 34. és 35. fejezet. Minden egyes klaszter megnyitásához, és lezárásához is az ÖSSZES tagállam jóváhagyása szükséges. Általában pont ebben a folyamatban érvényesítik a szomszédok a kétoldalú vitás kérdéseket. Ez láttuk az elmúlt években a magyar-ukrán kapcsolatban is, de például ugyanez játszódik le Bulgária, Görögország és Észak-Macedónia viszonylatában is.

Etikalaig nem korrekt? Lehet. De a külpolitika és reálpolitika általában ilyen. Ha diplomáciai módon nem megy valami, akkor marad a nyomásgyakorlás.

A 6 klaszerből eddig 2 került megnyitásra Ukrajnával - az 1. és a 6. klaszterek (Alapvetések és Külkapcsolatok). Az elsőben van például a jogállamiság, az igazságszolgáltatás reformja, pénzügyi ellenőrzés, korrupció kérdései, stb. Ez a legfontosabb klaszter, ami minden másra is kihatással van. Ezt 2026. június 15-én nyitották meg, a Külkapcsolatok klasztert július 14-én.

Amiből most nagy hír lett, az az, hogy Magyarország szeptember elején ismét nem járult hozzá a 2. (belső piac) és 3. (versenyképesség és inkluzív növekedés) tárgyalási klaszterek nem is a megnyitásához, hanem az átvilágítási eredményeinek elfogadásához. Ráadásul nem most először, hanem harmadik alkalommal történt a magyar vétó.

A blokkolás leginkább arról árulkodik, hogy a magyar kisebbségek ügyében ugyanúgy a reálpolitika érvényesül, mint az előző kormány alatt. Lehet itt bármiről megállapodni szóban, de ha ezt nem követik konkrét lépések és intézkedések, akkor pusztán humanitárius vagy etikai szempontok alapján ezt nem fogadjuk el.

Júniusban intenzív egyeztetésekre került sor a magyar és az ukrán fél között, aminek a végén születtek bizonyos kompromisszumos megállapodások. Ennek az lett a vége, hogy Magyarország is végül hozzájárult az első klaszter megnyitásához. Hozzáteszem, hogy végleges és tényleges megállapodás szövegét nyilvánosan nem láttuk azóta sem. Amit tudunk róla, azt politikusok elmondása alapján ismerjük. Elvileg.

Utána még sokáig napirenden volt a kétoldalú, legmagasabb szintű találkozó. Sőt, még arról is szó volt, hogy Volodimir Zelenszkij esetleg Budapestre jönne. Én nagyon valószínűnek tartottam, hogy a kétoldalú kapcsolatok rendezésének demonstrációjaként ez a találkozó még a nyár végén megvalósulhat, de nem így történt. Az erről szóló hírek azóta elakadtak, és nem úgy néz ki, hogy a találkozó, vagy Zelenszkij útja most napirenden lenne.

Ahogy az elmúlt években is, úgy most is a hivatalos magyar álláspont szerint Budapest mindaddig nem engedi át folyamatot a következő szintre (ami most a screening-jelentéseket és az újabb klaszterek megnyitását jelenti), amíg Kijev nem mutat fel kézzelfogható, törvénybe iktatott előrelépést a kárpátaljai magyar közösség jogainak maradéktalan helyreállítása ügyében. Bár korábban megszületett a kétoldalú politikai keretmegállapodás, a magyar diplomácia álláspontja szerint az ígéretek jogszabályi átültetése elmaradt.

A reálpolitikai logika változatlan: most van eszköz a magyar diplomácia kezében az érdekérvényesítésre, de később, ha Ukrajna már az EU kapujában lesz, akkor már sokkal inkább Kijev jóakaratán múlik majd minden. És hát, ahogy az elmúlt években is láttuk, ez nem annyira működött.

A magyar-ukrán vita hátterében a nemzeti kisebbségekkel szemben hozott 2017-es, illetve azutáni intézkedések állnak. Ezek elsősorban az Ukrajnában élő oroszok ellen irányultak, a magyar kisebbség csak “járulékos veszteség” volt, ami persze Magyarországot nem vígasztalta meg.

Az ukrán politika megváltoztatásához végül ugyancsak az európai uniós tagság iránti vágy vezetett: a tagjelölti státusz elnyeréséhez és a magyar beleegyezéshez Ukrajna 2023 decemberében módosította a nemzeti kisebbségekről, az oktatásról és az államnyelvről szóló törvényeket. Ez megszüntette a 2017-es oktatási törvény legsúlyosabb korlátozásait az uniós nyelveket beszélő kisebbségek számára, visszaállítva a magyar tannyelvű középiskolai oktatás jogi lehetőségét. Magyarország ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy a jogszabályi környezet még mindig nem állt vissza a 2015 előtti szintre - többek között a nemzetiségi iskolák jogi státusza vagy a közigazgatási, kulturális és választási nyelvhasználat korlátozásai miatt.

Mindenesetre a labda most egyértelműen Ukrajna térfelén pattog, és ahhoz, hogy előrelépjünk a rendezés irányába, mindenképpen az ukrán parlamentnek el kell fogadnia a leegyeztetett jogszabályi feltételeket. Ennek azonban már belpolitikai ára van Ukrajnában. A képviselők egy része a nemzetbiztonsági és nyelvi szuverenitás csorbításaként értékeli a visszalépést a korábbi ukránosítási törvényekhez képest. Másrészt az ügy azért is ütközhet ellenállásba, mert a megállapodások jogszabályi átültetése egyoldalú engedménynek tűnnek egy olyan országgal szemben, amellyel évek óta vannak politikai vitái Ukrajnának.

A törvényhozási lépések helyett ezért az ukrán stratégia inkább az (ahogy egyébként az elmúlt években is), hogy európai partnerein keresztül - a baltiakon, a lengyeleken vagy a skandináv országokon keresztül - helyezzenek nyomást Budapestre. Egy komplex geopolitikai játék.

Tudni kell továbbá azt is, hogy az ukrán parlamentben az elmúlt időszakban egyébként is nehéz átvinni a szükséges törvényeket. A kormánypárt, a Nép Szolgája többsége ma már csak papíron létezik, de valójában már szétesett. Hét éve nem volt Ukrajnában parlamenti választás. Sok képviselő már belefáradt, korrupciós ügyek miatt “kiesett”, betegeskedik, kilépett a frakcióból és stb.). A parlamenti többséghez legalább 226 képviselő kell - a Nép Szolgájának 2019-ben 254 állt rendelkezésre. Azóta ebből 228 képviselő maradt, de a valóság az, hogy önállóan már rég képtelenek bármilyen törvényt megszavazni. Egy-egy szavazás alkalmával a kormánypárti frakcióból átlagosan mindössze 160–180 képviselő vesz részt a parlamenti munkában, ezért az elnöki hivatal kénytelen mindenféle alkukat kötni más képviselőkkel és képviselői csoportokkal.

A háborús viszonyok mellett még a legfontosabb kérdések jóváhagyásához is óriási erőfeszítésekre és politikai alkudozásokra van szükség - védelmi kiadások, adózás, EU-s reformok, stb. Egy megosztó, kisebbségi törvénycsomag átvitele komoly politikai tőkét igényelne az elnöki frakciótól, amit jelenleg valószínűleg túl kockázatosnak látnak felvállalni a tényleges parlamenti többség nélkül.