Két hónapon belül a sajtó egy részében lenézett Donald Trump már a második olyan ország vezetését dönti le a sakktábláról, amelyek évtizedek óta ellenségesek voltak USA-val szemben. Venezuela után jött Irán, és még aligha van vége ennek a sornak (Kuba felkészül?). Trump pedig úgy tűnik elemében van, az ehhez hasonló, sikeres katonai akciók csak tovább bátorítják, és még van 3 éve a hatalomban.

Ilyenkor kifejezetten különös olyan véleménycikkeket és kommentárokat olvasni, hogy most csak szerencséje volt, nem is rajta múlott, és hogy Trump egyébként sem képes rá, a műveletek zsenialitása a környezetéből jön. Valahogy mindig lehet okot találni arra, ha valami rossz, akkor az biztosan Trump, ha pedig valami jól működik, akkor kizárólag a környezete tehet róla, ugye? Nagyon jól beleillenek a sorba az úgy nevezett TACO elméletek ("Trump Always Chickens Out"), amelyeket mindig akkor lehet ráhúzni Trumpra, amikor még épp valami nincs (legutóbb napokon keresztül terjedtek azok az állítások, hogy Trump cserben hagyta az iráni népet, mert segítséget ígért, de “szokásához híven” végül nem csinált semmit, és jöttek a kommentek, hogy na persze, mert TACO).

Kicsit olyanok ezek a logikai okfejtések, mint amikor az oroszbarát narratíva alkotásban Oroszország kudarcait próbálják magyarázni (Oroszország valójában csak fél kézzel harcol, még tartogatni az erőit a legjobb pillanatra, bla-bla-bla.).

Nem tudom mennyire zseni Donald Trump, de hogy van határozott politikai akarata bizonyos lépésekhez (amely hosszú éveken keresztül hiányzott az elődjeiből), és hogy nagyon jó időérzéke van az ilyen műveletekhez, az biztos. Meglátjuk, hogy sikerül-e idén lezárni az orosz-ukrán háborút, de ha nem történne benne komoly áttörés, akkor nagyon sok fogadást fogok elbukni :)

Mindenesetre nem is erről akartam írni, hanem az iráni háború Oroszországra gyakorolt hatásáról. Az amerikai lépések alapjaiban rengetik meg a közel-keleti status quót, és rendkívül nehéz helyzetbe hozzák Oroszországot. Ali Hámenei legfőbb vezető kiiktatása és az iráni vezetés lefejezése Moszkva egyik legfontosabb stratégiai partnerét vette le a sakktábláról. Ez ráadásul egy folyamat része: Kaukázus, Szíria, Venezuela, most Irán.

Ennek az akciónak lesznek egyértelmű rövid távú és hosszú távú hatásai Oroszországra nézve:

A rövid távú hatások:

Rövid távon nyernek vele. Az olajpiaci ára a hétfői tőzsdei napon várhatóan jelentősen megugorhat majd, miközben az Urals típusú nyersolaj ára hosszú hónapok óta (október óta) 60 USD ár alatt van, márpedig az orosz költségvetés 59 dollárral számol. Vagyis minden bevétel 59 USD alatt költségvetési hiányt okozt, afelett pedig többletbevételt. Ha a háború elhúzódik, akkor az jót jelent az orosz bevételek szempontjából, ha gyorsat véget ér, akkor csak átmeneti hatással jár. Ez mellesleg magyar és európai szempontból sem mindegy.

Belpolitikai és nemzetközi propagandában is segít: a „Nyugat rezsimváltó háborúkat indít” narratíva illeszkedik a Kreml saját keretéhez, amivel azt állítja, hogy Ukrajna megtámadása csak “jogos önvédelem” volt, és USA is ugyanezt csinálja. Itt megint csak kérdés lesz, hogy meddig tart a háború, és hogyan reagál az iráni társadalom.

További rövid távú hatás, hogy a közel-keleti háború elvonja USA (és a világ) figyelmét és erőforrásait Ukrajnától. Moszkva abban bízhat, hogy a Nyugat belefárad a kétfrontos támogatásba, de ez megint csak annak a függvénye, hogy meddig fog tartani az iráni háború. Mindenesetre így érthető az is, hogy miért lettek elhalasztva az elmúlt napokra eredetileg tervezett újabb ukrán-orosz-amerikai tárgyalások. Oroszország ezt a helyzetet ki is használhatná: most egy kedvező időablak lenne egy újabb ukrán offenzíva elindítására, csak hogy az időzítés nem szerencsés Moszkvának: nincsenek most a jelek szerint támadásra előkészített tartalékok és ez a tél végi - tavasz eleji időjárás sem kedvez egy ilyen offenzívának.

A hosszabb távú hatások:

Az olajára heteken vagy hónapokon belül helyreállhat, ha az iráni művelet véget ér, akkor megint csak Ukrajna kerül fókuszba, és az Amerika-ellenes narratíva hatása sem tartható fenn sokáig a napirenden. Ellenben hosszabb távon Moszkva csak veszít ezzel a helyzettel.

Először is folytatódik a folyamat: az orosz-ukrán háborúban lekötött Oroszország nem képes megosztani az erőforrásait, és folyamatosan veszíti el az előtte évtizedeken át felépített - és még a szovjet korszak után is itt-ott megmaradt - befolyását. A térségben Törökország, Szaúd-Arábia és Izrael befolyása nőni fog, miközben Oroszország másodrangú szereplővé válik, akinek már nincs meg a zsarolási potenciálja a Nyugattal szemben.

Másodszor: egy újabb ország, és egy újabb példa, amikor Oroszország nem tudta megvédeni az egyik legfontosabb globális partnerét. 2025-ben még stratégiai partnerséget is kötöttek, de az végül semmit nem ért. Irán vásárolt volna orosz fegyvereket (pl. Szu-35-ösöket), de azok kellettek a háborúra Ukrajnában, így Irán nem kapott szinte semmit (állítólag év elején érkezett egy vagy több harci helikopter).

Az iráni művelet továbbá erősen szembement azzal az orosz médiában is terjesztett gondolattal, hogy Trumppal valamiféle “melegedésről” lehet beszélni az amerikai-orosz kapcsolatokban, és Trumppal könnyebben meg lehet majd egyezni. Innentől kezdve a Kremlnek mérlegelnie kell, mennyire éri meg Iránért összeveszni azzal az USA-val, amelytől közben ukrajnai alkukat remél.

A kulcskérdés azonban közép- és hosszú távon nem csak a harctér a Közel-Keleten, hanem az, hogy mi lesz Irán belpolitikájával Hámenei után. A Moszkva számára a legjobb (és a Nyugat számára a legrosszabb) forgatókönyv, ha Iránban nem lesz rezsimváltás, és az ország tovább radikalizálódik, és a katonai állam felé csúszik el. A még keményebb, izoláltabb vezetés jobban ráutalódhat Moszkvára és Pekingre, miközben ezzel nő a regionális háború esélye, ami hosszabb távon köti le az amerikai és a nemzetközi figyelmet. De erre a forgatókönyvre van talán most a legkisebb esély.

Ha rezsimváltás történik, az súlyos csapást jelentene Moszkvára nézve, mert azzal végleg elveszítenék az egyik legfontosabb stratégiai szövetségesüket. Mi több: az iráni olaj-gáz visszatérne a piacokra, amivel még jobban lenyomnák az energiárakat, és nem kerülnénk messzire a hordónkénti 40 dollár alatti orosz rémálomtól (ami egyébként Magyarországról és Európából nézve kifejezetten jó lenne). És Venezuelával ellentétben Irán nem 5 év múlva, hanem gyakorlatilag azonnal tudna sok olajat a nemzetközi piacra juttatni.

Persze elképzelhető egy „rendszerfolytonosság” forgatókönyv is: új legfőbb vezető, de a struktúra marad. Ezzel Moszkva stratégiai befolyása megmaradna a régióban, viszont Irán annyira legyengülne, hogy hosszú időre kiesne, mint értelmezhető regionális szereplő.