Marco Rubio müncheni beszéde: Ha tényleg egy államférfihoz méltó, őszinte és egyben kritikus beszédet akar valaki olvasni, akkor ez legyen az.

Mark Carney kanadai miniszterelnök januári davosi beszédét sokan idézték az elmúlt hetekben. Retorikailag egy szépen összerakott, jól komponált. de egyébként klisékkel teli beszéd volt. Szóval ha már Carney beszéde nagyot ment, szerintem érdemes megnézni egészében Marco Rubio amerikai külügyminiszter Müncheni Biztonsági Konferencián szombaton elmondott beszédét, főleg miután Rubio éppen ma délután Magyarországra érkezett. Ez a beszéd jóval több konkrétumot és őszinteséget tartalmazott, mint az említett kanadai miniszterelnök beszéde. És igen, a hízelgések helyett kritika is volt benne bőven. Ugye nem csak azt nevezhetjük barátunknak, aki csak olyan dolgokat mond rólunk, amit hallani szeretnénk? Azt szerintem máshogy nevezik.

De előbb néhány mondatban, hogy szerintem miért volt klisés Carney, ne csak dobálózzak a szavakkal. A beszéd divatos, de sokszor kiüresedett hívószavakban volt teli: “ellenállóképesség” (resilience) vagy a “tragédia a láthatáron” toposz. Carney beszédének gerincét például az adta, hogy Kanada ismét a „multilateralizmus bajnoka”. Ez kísértetiesen emlékeztetett Justin Trudeau 2015-ös szlogenjeire. A beszédében többször használta azt a képet, hogy Kanada a „híd” a feltörekvő gazdaságok és a G7-ek között. Ez a diplomáciai közhely szinte minden kanadai miniszterelnök beszédében szerepelt az elmúlt 40 évben. A beszédének másik fő eleme arról szólt, hogy a középhatalmaknak össze kell fognia a nagyhatalmak (USA) dominanciájával szemben. Bár ez elméletben nagyon jól hangzik, de nagyjából zéró realitása van: Kanada és Európa védelmi képességei továbbra is az USA-tól és a NATO-tól függenek. Carney beszédéből hiányzott a válasz: mivel is védenék meg magukat ezek a középhatalmak, ha az USA valóban hátat fordítana nekik? Sokak szerint Carney valódi célja nem egy valódi USA-ellenes blokk létrehozása volt, hanem az alkupozíció javítása a szuperhatalom szomszédjával.

Na de vissza Rubio beszédéhez, amelyben az amerikai külügyminiszter egyértelműen békülékeny és baráti hangnemet ütött meg Európával. Egészen más hangulata (és fogadtatása) volt ennek Münchenben idén, mint tavaly JD Vance beszédénél.

“Az Egyesült Államok és Európa összetartozik. Amerikát 250 éve alapították, de a gyökereink jóval korábban, ezen a kontinensen kezdődtek. (...) Egy civilizáció részei vagyunk – a nyugati civilizációé. A legmélyebb kötelékek fűznek minket egymáshoz: évszázadok közös történelme, a keresztény hit, a kultúra, az örökség, a nyelv, a származás és az áldozatok, amelyeket őseink hoztak azért a közös civilizációért, amelynek örökösei lettünk.”

És már-már magyarázkodva a korábbi feszültségekért:

“Ezért van az, hogy mi, amerikaiak néha kissé közvetlennek és sürgetőnek tűnhetünk. Ezért követel Trump elnök komolyságot és kölcsönösséget európai barátainktól. Az ok egyszerű, barátaim: mert mélyen törődünk Önökkel. Mélyen törődünk az Önök jövőjével és a miénkkel is. Ha időnként nem értünk egyet, a nézeteltéréseink abból a mély aggodalomból fakadnak, amelyet egy olyan Európa iránt érzünk, amellyel nemcsak gazdaságilag vagy katonailag vagyunk összekötve, hanem szellemileg és kulturálisan is. Erős Európát akarunk. Hisszük, hogy Európának túl kell élnie, mert az elmúlt század két nagy háborúja állandó emlékeztető számunkra, hogy sorsunk elválaszthatatlanul összefonódik az Önökével. Tudjuk, hogy Európa sorsa soha nem lesz közömbös a miénk számára.”

“A transzatlanti korszak végéről szóló újság szalagcímek idején tudatjuk mindenkivel: ez nem a célunk és nem a kívánságunk. Mert nekünk, amerikaiaknak az otthonunk a nyugati féltekén van, de örökké Európa gyermekei maradunk.”

Továbbá:

“[A kommunizmus menetelése során] a több ezer éves nyugati civilizáció sorsa került veszélybe. Akkoriban a nyugati győzelem távolról sem volt biztos. De egy közös cél vezérelt minket. Nemcsak az egyesített minket, ami ellen harcoltunk; az egyesített minket, amiért küzdöttünk. És közösen Európa és Amerika győzedelmeskedett, a kontinens pedig újjáépült. Népeink virágoztak. Idővel a keleti és nyugati blokkok egyesültek. A civilizáció ismét egésszé vált.
Az a gyalázatos fal, amely kettészelte ezt a nemzetet, leomlott, és vele együtt egy gonosz birodalom is, Kelet és Nyugat pedig újra eggyé vált. De e diadal eufóriája egy veszélyes tévhitbe ringatott bennünket: azt hittük, elértünk „a történelem végéhez”; hogy minden nemzet liberális demokrácia lesz; hogy a pusztán kereskedelmi kapcsolatok felváltják a nemzettudatot; hogy a „szabályokon alapuló globális rend” – egy elcsépelt kifejezés – felváltja a nemzeti érdeket; és hogy egy határok nélküli világban fogunk élni, ahol mindenki világpolgárrá válik.”

“Ez egy ostoba elképzelés volt, amely figyelmen kívül hagyta az emberi természetet és az ötezer éves írott történelem tanulságait. És ez drágán került nekünk.”
“Szuverenitásunkat egyre inkább nemzetközi intézményeknek szerveztük ki, miközben sok nemzet hatalmas jóléti államokba fektetett az önvédelem képességének fenntartása helyett. Tettük ezt akkor, amikor más országok az emberi történelem leggyorsabb katonai fegyverkezésébe kezdtek, és nem haboztak a "hard power"-t használni saját érdekeik érvényesítésére.”

“Egy tökéletes világban a diplomácia és a szigorúan megfogalmazott határozatok mindent megoldanának. De nem tökéletes világban élünk. Nem engedhetjük meg, hogy azok, akik nyíltan fenyegetik polgárainkat, a nemzetközi jog absztrakciói mögé bújjanak, miközben ők maguk rutinszerűen megsértik azt.”

Nagyon érdekes volt az is, amit az orosz-ukrán háborúról mondott (ezt már egy kérdésre reagálva):

„Nézzék, nem tudjuk, hogy az oroszok komolyan gondolják-e a háború befejezését; ők azt mondják, igen – de azt nem tudjuk, milyen feltételekkel lennének hajlandóak rá, és hogy találunk-e olyan feltételeket, amelyek Ukrajna számára elfogadhatóak, és amelyeket Oroszország tartósan betartana. De továbbra is tesztelni fogjuk ezt.”

“Eközben minden egyéb folyamat megy tovább. Az Egyesült Államok további szankciókat vetett ki az orosz olajra. Az Indiával folytatott tárgyalásaink során ígéretet kaptunk tőlük, hogy leállítják a további orosz olajvásárlásokat. Európa is megtette a saját lépéseit a leállítás irányába. Folytatódik a Pearl-program is, amelynek keretében amerikai fegyvereket értékesítünk az ukrán háborús erőfeszítésekhez. Tehát mindezek a dolgok folytatódnak. Semmi sem állt le az átmeneti időszakban.”

“Amire nem tudunk válaszolni – de továbbra is vizsgálni fogjuk –, az az, hogy létezik-e olyan kimenetel, amellyel Ukrajna együtt tud élni, és amit Oroszország is elfogad. Azt kell mondanom, hogy ez idáig ez a megoldás elérhetetlennek bizonyult. Elértünk némi haladást abban az értelemben, hogy – azt hiszem, évek óta először – legalább technikai szinten a múlt héten találkoztak egymással a két oldal katonai tisztviselői, és kedden ismét lesznek találkozók, bár lehet, hogy nem ugyanazzal a küldöttséggel.”

“Nézzék, továbbra is mindent megteszünk, hogy betöltsük ezt a szerepet a háború lezárása érdekében. Nem hiszem, hogy bárki ebben a teremben ellenezne egy tárgyalásos rendezést, amennyiben a feltételek igazságosak és fenntarthatóak. Ez az, aminek elérésére törekszünk, és továbbra is próbálkozni fogunk, miközben minden más folyamat – a szankciók és egyebek – párhuzamosan halad tovább.”

Végül pedig idézem itt Rubio teljes beszédét, az utána következő moderált kérdések nélkül:

“Egy történelmi szövetség tagjaiként gyűltünk ma itt össze; egy olyan szövetségé, amely megmentette és megváltoztatta a világot. Amikor ez a konferencia 1963-ban elindult, egy olyan nemzetben – sőt, egy olyan kontinensen – jártunk, amely megosztott volt. A kommunizmus és a szabadság közötti választóvonal Németország szívén futott keresztül. A berlini fal első szögesdrótjait mindössze két évvel azelőtt húzták fel.

És alig néhány hónappal az első konferencia előtt, mielőtt elődeink itt, Münchenben először találkoztak, a kubai rakétaválság a nukleáris megsemmisülés szélére sodorta a világot. Miközben a második világháború emléke még frissen élt az amerikaiakban és az európaiakban egyaránt, egy új globális katasztrófa veszélyével néztünk farkasszemet – egy olyan pusztítással, amely apokaliptikusabb és véglegesebb lett volna, mint bármi az emberiség történelmében.

Az első találkozó idején a szovjet kommunizmus menetelt. A több ezer éves nyugati civilizáció sorsa került veszélybe. Akkoriban a győzelem távolról sem volt biztos. De egy közös cél vezérelt minket. Nemcsak az egyesített minket, ami ellen harcoltunk; az egyesített minket, amiért küzdöttünk. És közösen Európa és Amerika győzedelmeskedett, a kontinens pedig újjáépült. Népeink virágoztak. Idővel a keleti és nyugati blokkok egyesültek. A civilizáció ismét egésszé vált.

Az a gyalázatos fal, amely kettészelte ezt a nemzetet, leomlott, és vele együtt egy gonosz birodalom is, Kelet és Nyugat pedig újra eggyé vált. De e diadal eufóriája egy veszélyes tévhitbe ringatott bennünket: azt hittük, elértünk „a történelem végéhez”; hogy minden nemzet liberális demokrácia lesz; hogy a pusztán kereskedelmi kapcsolatok felváltják a nemzettudatot; hogy a „szabályokon alapuló globális rend” – egy elcsépelt kifejezés – felváltja a nemzeti érdeket; és hogy egy határok nélküli világban fogunk élni, ahol mindenki világpolgárrá válik.

Ez egy ostoba elképzelés volt, amely figyelmen kívül hagyta az emberi természetet és az ötezer éves írott történelem tanulságait. És ez drágán került nekünk. E tévhitben a szabad és korlátlan kereskedelem dogmatikus látomását tettük magunkévá, még akkor is, amikor egyes nemzetek megvédték saját gazdaságukat és szubvencionálták vállalataikat, hogy szisztematikusan aláássák a mieinket – gyárakat bezárva, társadalmaink nagy részének deindusztrializációját okozva, munkás- és középosztálybeli munkahelyek millióit szállítva a tengerentúlra, és kritikus ellátási láncaink ellenőrzését ellenfelek és riválisok kezébe adva.

Szuverenitásunkat egyre inkább nemzetközi intézményeknek szerveztük ki, miközben sok nemzet hatalmas jóléti államokba fektetett az önvédelem képességének fenntartása helyett. Tettük ezt akkor, amikor más országok az emberi történelem leggyorsabb katonai fegyverkezésébe kezdtek, és nem haboztak a "hard power"-t használni saját érdekeik érvényesítésére. Hogy egy klímakultusznak eleget tegyünk, olyan energiapolitikát kényszerítettünk magunkra, amely elszegényíti népünket, miközben versenytársaink kiaknázzák az olajat, a szenet és a földgázt – nemcsak gazdaságuk működtetésére, hanem eszközként ellenünk.

A határok nélküli világ hajszolása közben ajtót nyitottunk a tömeges migráció példátlan hullámának, amely társadalmaink kohézióját, kultúránk folytonosságát és népünk jövőjét fenyegeti. Ezeket a hibákat együtt követtük el, és most együtt tartozunk népünknek azzal, hogy szembenézzünk a tényekkel, és továbblépjünk az újjáépítés felé.

Trump elnök alatt az Amerikai Egyesült Államok ismét magára vállalja a megújulás és helyreállítás feladatát, egy olyan jövőkép által vezérelve, amely éppoly büszke, szuverén és életerős, mint civilizációnk múltja. És bár készen állunk arra, hogy ha kell, ezt egyedül tegyük meg, azt akarjuk - és reméljük, hogy Önökkel, európai barátainkkal közösen tesszük majd ezt.

Az Egyesült Államok és Európa összetartozik. Amerikát 250 éve alapították, de a gyökerek jóval korábban, ezen a kontinensen kezdődtek. Az emberek, akik letelepedtek és felépítették születésem nemzetét, őseik emlékeivel, hagyományaival és keresztény hitével érkeztek partjainkra – szent örökségként, elszakíthatatlan kötelékként az óvilág és az újvilág között.
Egy civilizáció részei vagyunk – a nyugati civilizációé. A legmélyebb kötelékek fűznek minket egymáshoz: évszázadok közös történelme, a keresztény hit, a kultúra, az örökség, a nyelv, a származás és az áldozatok, amelyeket őseink hoztak azért a közös civilizációért, amelynek örökösei lettünk.

Ezért van az, hogy mi, amerikaiak néha kissé közvetlennek és sürgetőnek tűnhetünk. Ezért követel Trump elnök komolyságot és kölcsönösséget európai barátainktól. Az ok egyszerű, barátaim: mert mélyen törődünk Önökkel. Mélyen törődünk az Önök jövőjével és a miénkkel is. Ha időnként nem értünk egyet, a nézeteltéréseink abból a mély aggodalomból fakadnak, amelyet egy olyan Európa iránt érzünk, amellyel nemcsak gazdaságilag vagy katonailag vagyunk összekötve, hanem szellemileg és kulturálisan is. Erős Európát akarunk. Hisszük, hogy Európának túl kell élnie, mert az elmúlt század két nagy háborúja állandó emlékeztető számunkra, hogy sorsunk elválaszthatatlanul összefonódik az Önökével. Tudjuk, hogy Európa sorsa soha nem lesz közömbös a miénk számára.

A nemzetbiztonság, amiről ez a konferencia szól, nem csupán technikai kérdések sorozata – mennyit költünk védelemre vagy hova telepítünk erőket. Ezek fontos kérdések, de nem a legalapvetőbbek. Az alapvető kérdés, amit meg kell válaszolnunk: pontosan mit is védelmezünk? Mert a hadseregek nem absztrakciókért harcolnak. A hadseregek egy népért, egy nemzetért, egy életformáért harcolnak. És mi ezt védelmezzük: egy nagyszerű civilizációt, amelynek minden oka megvan arra, hogy büszke legyen múltjára, magabiztos a jövőjét illetően, és arra törekszik, hogy mindig saját gazdasági és politikai sorsának ura maradjon.

Itt, Európában születtek meg azok az eszmék, amelyek elvetették a szabadság magvait. Ez a földrész adta a világnak a jogállamiságot, az egyetemeket és a tudományos forradalmat. Ez a kontinens hozta létre Mozart és Beethoven, Dante és Shakespeare, Michelangelo és Da Vinci, a Beatles és a Rolling Stones zsenialitását. A Sixtus-kápolna boltívei és a kölni dóm tornyai nemcsak múltunk nagyságáról tanúskodnak, hanem megelőlegezik a jövőnkben ránk váró csodákat is. De csak akkor tudunk közösen munkálkodni, ha bocsánatkérés nélkül vállaljuk örökségünket és büszkék maradunk közös hagyományainkra.

A deindusztrializáció nem volt elkerülhetetlen. Ez egy tudatos politikai döntés volt, egy évtizedekig tartó gazdasági vállalkozás, amely megfosztotta nemzeteinket gazdagságuktól és függetlenségüktől. Az ellátási láncaink feletti szuverenitás elvesztése sem a globális kereskedelem természetes velejárója volt. Ez egy ostoba, de önkéntes átalakítása volt gazdaságunknak, amely kiszolgáltatottá tett minket másoknak.

A tömeges migráció nem valami jelentéktelen, rétegprobléma. Ez egy válság, amely destabilizálja a nyugati társadalmakat. Együtt újraiparosíthatjuk gazdaságainkat. De ennek az új szövetségnek nemcsak a katonai együttműködésről kell szólnia, hanem a közös érdekek érvényesítéséről az új határokon: a kereskedelmi űrrepüléstől a mesterséges intelligenciáig, a kritikus ásványkincsek nyugati ellátási láncának létrehozásáig. Együtt nemcsak visszavehetjük az ellenőrzést, hanem virágozhatunk is azokban a szektorokban, amelyek a 21. századot meghatározzák.

De ellenőrzés alá kell vonnunk nemzeti határainkat is. Annak kontrollálása, hogy kik és hányan lépnek be országunkba, nem idegengyűlölet. Ez nem gyűlölet. Ez a nemzeti szuverenitás alapvető aktusa. Ennek elmulasztása a civilizációnk túlélését fenyegeti.

Végül: nem helyezhetjük többé az úgynevezett globális rendet népeink és nemzeteink létfontosságú érdekei fölé. Nem kell elhagynunk a nemzetközi együttműködés rendszerét, de az intézményeket reformálni és újjáépíteni kell. Az ENSZ-nek például hatalmas potenciálja lenne, de ma a legsürgetőbb kérdésekben nincs válasza. Nem tudta megoldani a gázai háborút – az amerikai vezetés hozta el a túszok kiszabadítását és a törékeny fegyverszünetet. Nem oldotta meg az ukrajnai háborút – az amerikai vezetés és partnerség kellett ahhoz, hogy a feleket az asztalhoz ültessük. Erőtlen volt Teherán nukleáris programjával szemben – ehhez 14 precíziós bomba kellett amerikai B-2-esekről.

Egy tökéletes világban a diplomácia és a szigorúan megfogalmazott határozatok mindent megoldanának. De nem tökéletes világban élünk. Nem engedhetjük meg, hogy azok, akik nyíltan fenyegetik polgárainkat, a nemzetközi jog absztrakciói mögé bújjanak, miközben ők maguk rutinszerűen megsértik azt.

Ez az az út, amin Trump elnök és az Egyesült Államok elindult. Ez az az út, amelyhez kérjük Európa csatlakozását. Öt évszázadon át a Nyugat terjeszkedett. De 1945 után visszahúzódott. Sokan hitték, hogy a Nyugat dominanciája véget ért. De elődeink felismerték, hogy a hanyatlás egy választás – és ők megtagadták ezt a választást. Ezt akarjuk most ismét megtenni Önökkel.

Ezért nem akarjuk, hogy szövetségeseink gyengék legyenek. Olyan szövetségeseket akarunk, akik meg tudják védeni magukat. Nem akarjuk, hogy szövetségeseinket bűntudat és szégyen béklyózza. Büszke szövetségeseket akarunk, akik értik, hogy ugyanannak a nemes civilizációnak az örökösei vagyunk.

Nem akarunk a Nyugat "menedzselt hanyatlásának" udvarias gondnokai lenni. Meg akarjuk újítani az emberi történelem legnagyszerűbb civilizációját. Olyan szövetséget akarunk, amely nem bénul meg a félelemtől – a klímaváltozástól, a háborútól vagy a technológiától való félelemtől. Ehelyett egy olyan szövetséget akarunk, amely bátran rohan a jövőbe.

A transzatlanti korszak végéről szóló újság szalagcímek idején tudatjuk mindenkivel: ez nem a célunk és nem a kívánságunk. Mert nekünk, amerikaiaknak az otthonunk a nyugati féltekén van, de örökké Európa gyermekei maradunk. (Taps)

Történetünk egy olasz felfedezővel kezdődött, első kolóniáinkat angol telepesek építették, határainkat a skót-ír büszke klán formálta, kontinentális központunkat német farmerek és kézművesek építették (akik mellesleg drámaian feljavították az amerikai sör minőségét is – nevetés).

Cowboy-romantikánk Spanyolországban született, és legnagyobb városunk neve New Amsterdam volt, mielőtt New York lett volna. Saját történetem is erre emlékeztet: 250 évvel ezelőtt őseim még Piemontban és Sevillában éltek. Sosem gondolták volna, hogy egyik leszármazottjuk ezen a kontinensen fog állni az akkor még csecsemőkorú nemzet fődiplomatájaként.

A tegnap véget ért, a jövő elkerülhetetlen, és közös végzetünk vár ránk. Köszönöm. (Taps)

Marco Rubio.