Kongresszus utáni reflexiók

A kongresszus után az első és legfontosabb érzésem a hála:
megtiszteltetés volt ott lenni és részese lenni a magyar jobboldal egyik fontos pillanatának.
Ugyanakkor egyre nagyobb zavarral figyelem azt, ami ezekben a hetekben zajlik a politikai porondon.

Orbán Viktor számomra továbbra is világklasszis politikus, aki véleményem szerint Magyarország valaha volt legjobb miniszterelnöke. Ezt nem kérdőjelezem meg, és nem is kívánom relativizálni.

A gond az, hogy a mostani folyamatot nem érzem valódi megújulásnak. A vereséget követően néhány korábbi véleményvezér hirtelen hátat fordít a közösségnek, megszünteti felületét, majd mások közülünk nyíltan bírálni kezdik a Fideszt.
Még aggasztóbb, hogy ezekkel az emberekkel Orbán Viktor fotózkodik és nyilvános beszélgetéseket folytat.

Ez nem stratégiai bölcsességnek, hanem inkább az iránytű elvesztésének látszik.

Hasonlóképpen problémás, ha a rendszer továbbra is azokra épít, akiket sokan csak „puncsosoknak” neveznek:
olyan tartalomgyártókra, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül már nem állnak ki a közösség mellett, és akik korábban teljes mellszélességgel támogatták azt a tábort, amelyet most - láthatóan - elhagynak.

Ha a hűség és az elkötelezettség csak fizetés függvénye, akkor az nem megújulás, hanem a korábbi modell fenntartásának álcázott folytatása.

A jobboldalnak most nem újabb alkukra és gesztusokra van szüksége a volt szövetségesek felé, hanem tisztázásra:
kikhez tartozunk valójában, és milyen alapokon állunk tovább? 

Érdemes lenne mélyebben elgondolkodni ezen, mielőtt a „megújulás” címkéje alatt a közösség szellemi és erkölcsi tartalékait tovább erodáljuk.