Tegnapelőtt bementem egy dohányboltba, ahol az eladó megkérdezte, elmúltam-e már 18, mert nagyon baba arcom van.

Mentségemre szóljon, nem volt rajtam smink, és amúgy 8 nap múlva 30 leszek.
Na mindegy, igazából nem erről akarok írni, ezt csak gondoltam, megosztom veletek is.

Merthogy júniusban nemcsak a születésnapom van, hanem ma van a World Narcissistic Abuse Awareness Day, röviden WNAAD. Magyarul nagyjából annyit jelent, hogy a nárcisztikus bántalmazás elleni / arról szóló tudatossági világnap.

Ez a nap azokról az emberekről szól, akik olyan bántalmazást éltek át, amit kívülről sokszor nagyon nehéz észrevenni. Erről egyszer már írtam.
„Tudjátok, a bántalmazás ritkán érkezik ajtócsapkodással.
Néha csak egy tekintet. Egy elharapott szó. Egy hosszú csend.
Egy elmaradó ölelés.
Az elején még reménykedünk. Azt hisszük, ez csak egy nehéz időszak.
Aztán jön a bizonytalanság, a félelem.
Végül börtönné válik a kapcsolat, észrevétlenül.”

A szeretet és tisztelet helyét az érzelmi manipuláció veszi át.
Gaslighting.
Kontroll.
Leértékelés.
Elszigetelés.
Bűntudatkeltés.

És az a borzalmas körforgás, amikor először felemelnek, különlegesnek éreztetnek, aztán szépen lassan elkezdenek lebontani.
És ezt a mai napot én különösen azoknak szeretném ajánlani, akik ezt átélték.
Azoknak, akik sokáig nem is tudták pontosan megfogalmazni, mi történik velük.
Azoknak, akiknek azt mondták, hogy Ti csak „túl érzékenyek” vagytok. Csak „túlreagáljátok”.
Azoknak, akik elhitték, hogy velük van a baj.
Azoknak, akik éveken át próbáltak megfelelni valakinek, akinek valójában soha semmi nem volt elég.

Én ma kiállok azok mellett az emberek mellett, akiket nárcisztikus működésű emberek bántalmaztak.
És igen, ezt közéleti szinten is fontosnak tartom kimondani.
Mert szerintem vannak mintázatok, amiket nem lehet csak azért nem észrevenni, mert valaki jól beszél, karizmatikus, erős jelenléte van, vagy éppen politikai reményt ad sokaknak.

Magyar Péter jelensége számomra nemcsak politikai kérdés.
Nekem ez emberi kérdés is. Karakterkérdés. Felelősség kérdése.
Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, mi történt pontosan a négy fal között. Nem voltam ott. Nem vagyok bíró. De nőként, emberként és olyan valakiként, aki ismeri ezeket a mintázatokat, Varga Juditra nézve nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen poklon mehetett keresztül.

És ami számomra különösen ijesztő: ha egy embert a sértettség, a bosszúvágy, az önigazolás és a kontrollvágy hajt, az egy kapcsolatban is pusztító tud lenni. De ha hatalmat kap, akkor már nemcsak egy ember életére van hatással, hanem egy egész országéra.

Ezért gondolok most arra a 3 385 890 emberre is, akik a TISZA-ra szavaztak.
Nem azért, mert lenézem őket. Nem azért, mert azt gondolom, hogy mind rosszat akartak.
Szerintem közülük nagyon sokan egyszerűen csak változást akartak. Levegőt. Reményt. Valamit, ami másnak tűnik. Valakit, aki azt mondja, amit hallani szeretnének. És ezt értem.

Csak közben azt is tudom, hogy a manipuláció pont így működik.
Nem mindig taszító az elején.
Sőt, sokszor nagyon is vonzó.
Magabiztos.
Határozott.
Szenvedélyes.
Látszólag igazságot szolgáltat.

Azt az érzést adja, hogy végre valaki kimondja helyettünk is.
Aztán egyszer csak elkezded észrevenni, hogy mindenki ellenség lesz, aki nem áll be mögé.
Hogy aki tegnap még szövetséges volt, ma már áruló.
Hogy aki kérdez, az támad.
Hogy aki nemet mond, az megsemmisítendő.

És ilyenkor óhatatlanul eszembe jut: vajon milyen üzeneteket, milyen SMS-eket kaphatnak azok az emberek, akik egykor a politikai közösségéhez tartoztak? Azok a fideszesek, akikkel valaha jóban volt, akik között mozgott, akikkel kapcsolatokat épített, de akik szerinte később megsértették, elárulták vagy nem álltak be mögé?
Nem tudom pontosan.
De a mintázatot ismerem.

Amíg hasznos vagy a számára, felemel.
Amíg őt tükrözöd vissza, szeret.
Amíg az ő történetét szolgálod, fontos vagy.
Aztán ha egyszer nemet mondasz, hirtelen ellenséggé válsz.
És ezt nagyon sok bántalmazott ember pontosan ismeri.

Ezért ma, a WNAAD napján, nemcsak általánosságban szeretnék beszélni a nárcisztikus bántalmazásról, hanem arról is, hogy szerintem társadalmi szinten is meg kell tanulnunk felismerni ezeket a működéseket.

Nem elég azt nézni, hogy valaki mit mond a színpadon.
Azt is nézni kell, hogyan bánik azokkal, akik már nem hasznosak neki.
Hogyan beszél a volt szövetségeseiről.
Hogyan viseli a kritikát.
Hogyan reagál arra, ha valaki nemet mond.

Mert a hatalom nem javítja meg az ilyen nárcisztikus működéseket.
A hatalom felerősíti őket.
Aki pedig volt már ilyen ember közelében, az tudja: előbb-utóbb mindenki sorra kerül.
Ma azok mellett állok, akik már felismerték ezt.
Azok mellett is, akik még csak most kezdik összerakni a képet.

És azok mellett is, akiknek még idő kell, hogy kimondják: nem velük volt a baj.
A bántalmazásból kilépni nem gyengeség.
Hanem az első valódi lépés, hogy visszatalálj önmagadhoz.