Még nagyon fiatal voltam. A néhai nagymamám gyakran mesélt nekünk a háborúról.

Sokszor elfogytak a szavak. Ugyanakkor minden szónak súlya volt, s amikor megszólalt, olyan csend telepedett köré, amelyben benne volt mindaz, amit nem lehet szavakkal kimondani. Nem a hiányzó mondatok fájtak, hanem az, ami mögöttük rejtőzött. Tekintetében szomorúság és rémület tükröződött.

Akkoriban még csak egy kislány volt. 1935-ben született.
Nem értette, mi zajlik körülötte — csak annyit érzékelt, hogy félni kell. A félelem nem kérdez és nem magyaráz. Nem ad választ. Egyszerűen jelen van. A gyerekek torkában, a szorító mellkasban, a remegő ujjakban. Ez az érzés a csontjaikig hatolt, amikor a veremben várták a háború történéseit. Ott, ahol a föld hideg, nyirkos és sötét volt. Nem lehetett sírni. Nem lehetett mozdulni. Csak figyelni — minden zajra, minden apró rezzenésre, minden visszafojtott lélegzetre.

Amikor erről mesélt, tudta, hogy már nem ott van. Tudta, hogy a háború véget ért, és biztonságban él. Mégis, a lelke emlékezett. A keze megfeszült, a hangja elcsuklott. Egy pillanatra újra az a kislány lett, aki nem tudta, mit hoz a holnap.

Én ott ültem mellette. Védelemben. Melegségben.
Hallgattam, és az ő szorongása átnyúlt hozzám, mintha emlékeztetni akarna arra, hogy ez nem csupán az ő története.

Egy könyvet tartottam a kezemben. Kinéztem az ablakon, és békét éreztem.
Ez a nyugalom hívta elő bennem a mama régi emlékeit. S ekkor értettem meg igazán: most mi döntünk. A sorsunk a saját kezünkben van.

Nem akarom átélni mindazt, amit nekik kellett.
Nem szeretnék majd arról beszélni az unokáimnak, hogy Magyarország ismét rossz irányt választott, és belesodródott egy olyan háborúba, amelyhez semmi köze nem volt.
Nem akarok félelemben élni.

Nem akarom megtapasztalni, milyen az, amikor a gyerekeinknek rettegniük kell az élettől.
Nem akarom magamban hordozni azt a szorongást, amelyről ő nem dönthetett, amelybe nem volt beleszólása.
Az ő félelme kényszer volt. Végzet. Túlélés. Az enyém már választás lenne.

És éppen ezért szavazok a Fideszre.

Tisztelem mindazt, amit őseink átéltek.
Fejet hajtok előttük.
De nem viszem tovább.

Az ő gyermekkora elég volt egy életre.
A mi gyerekeink története nem kezdődhet a veremben.
És nem akarom, hogy a szívem megtanulja azt, amit az övének muszáj volt.

A történet itt véget ér.
Nem azért, mert felejteni szeretnék —
hanem mert élni.