Van valami különös abban, amikor még az ég is állást foglal.
Mintha a Teremtő is tudná, hová kell állnia, merre billen a fény.

Eszembe jutott a nyár.
Az MCC fesztivál.
Az eső illata.
Az, ahogy a színpad mögött lassan szertefoszlottak a felhők,
amikor a miniszterelnök úr a mikrofonhoz lépett.
A nap, mintha parancsra, áttörte volna a ködöt.
Fény áradt a tömegre, s a pillanat megtelt jelentéssel.

Tegnap is így volt.
Amíg tartott a békemenet, a nap ragyogott,
a zászlók színei életre keltek,
a levegő tisztán zengett,
mintha maga az ég is velünk lélegzett volna.

Aztán a végén elkomorult minden.
A szél hűvös levegőt hozott, a fény megtört az arcokon.
A Jóisten nem szólt, csak lassan elfordította a fejét,
mintha nem akarná látni azt, ami következik.

És amikor Magyar Péter színre lépett,
az ég elszomorodott.
Nem vihar volt az,
hanem Isten könnyeinek nesze,
ahogy végiggördültek a város felett.
Nem harag volt bennük, csak fájdalom:
a felismerésé, hogy az ember
megint próbára teszi az eget.