Nehéz ezt kulturált szavakkal megfogalmazni... mert amit érzek, az túlmutat a dühön.

Vegyél egy NEMZETI ZÁSZLÓT majd dobd le a földre, taposd meg! Azt a nemzeti jelképet, amit vérrel, könnyel, áldozattal szenteltek meg! Ez a TISZA lélektelen mentalitása, ami lassan kiveszi az emberekből az önazonosságot, a becsületet, a tiszteletet!

A nemzeti zászló nem csak egy darab szövet! Nem holmi kapcarongy! Az őseink vére, a hősök bátorsága, a magyar lélek lobogása benne él.
Amikor a földre dobod, nem egy anyagot szennyezel be! A nemzet szívébe rúgsz bele!
Aki ezt nem érti, akinek ezt magyarázni kell, annak szégyenkeznie kellene minden lélegzetvételéért, amit ezen a földön vesz!

Mert aki a zászlót nem tiszteli, az a hazát sem. És aki a hazát nem tiszteli, az elveszett ember, üres héj, akiben nem dobban magyar szív.
A Hősök tere nem holmi szelfizős placc, nem fesztiválszínpad, hanem a nemzet szent helye!
Ott állnak a nagyjaink szobrai, akik vérüket adták azért, hogy te ma szabadon ordíthass a semmibe!
Ti meg sörrel a kézben, szemetet szórva felugrottatok oda, ahol a magyar dicsőség áll kőbe vésve!
Nem tiszteltek semmit! Senkit! Se múltat, se hazát!
És mégis azt mondjátok: „mi is magyarok vagyunk”?
Nem, ez így nem magyarság. Ez üresség.

A magyar ember térdre ereszkedik a zászló előtt, nem rátapos.
A magyar ember meghajol a hősök emléke előtt, nem a szobraikra mászik.
A magyar ember büszke a nemzetére, mert tudja, hogy ez az a föld, ahol a szabadságot nem adják, hanem kiharcolják!

Ezért hát: emeld fel a zászlót, ne dobáld le!
Mert amikor felemeled, nem csak a lobogót emeled, hanem az egész nemzet lelkét is!

Már az elején sejtettem, hogy nehéz lesz ezt megírni csúnya szavak nélkül. Igazam lett. Négyszer is újra kellett gondolnom, mert minden egyes mondat mögött ott forrt a düh és a csalódottság.