Tényleg szükséges megmagyarázni, miért nem helyénvaló fegyvert vinni nyilvános helyre? Úgy tűnik, hogy igen.
Hiszen ez nem csupán jogi kérdés. Ez az emberi biztonságról, a félelemről és a közösségbe vetett bizalomról szól. Ha nem magyarázzuk el világosan, mit jelent egy fegyver jelenléte a bevásárlóközpontban, a tévéstúdióban vagy egy nyilvános rendezvényen, akkor hagyjuk, hogy a félelem és a bizonytalanság szétmarja azt a helyet, ahol együtt élünk.

Ruszin-Szendi nem érti, miért vették el tőle a fegyvert... Állítása szerint nem sértett jogszabályt. Ezt hallva az ember először talán megértéssel fordul felé, hiszen egy jogállamban fontos az eljárások tisztasága.
De a megértés mellett ott van a döbbenet is: hogyan gondolhatja valaki, hogy a fegyver a válasz, amikor éppen az teszi a közös teret félelemmel teli és kiszolgáltatott hellyé?

Magyar Péter szintén nem érti a történteket.
Így jutottunk el oda, hogy egy volt katona és egy jogász értetlenül nézik, mi zajlik körülöttük.
És ez a kép hátborzongató: azok, akiknek a szakmája az elővigyázatosság és a jog betartása, most egymásra néznek, és nem találják a logikát.
Az emberben ébredő érzés keveredik: düh, félelem, de valami szomorú tehetetlenség is.

Értem, hogy Ruszint fenyegetik... Ez sajnálatos és felháborító, hiszen senkit sem szabadna fenyegetni. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy Ruszin-Szendi Romulusz kiképzett katona. Ennek súlya van: egykori katonaként tudnia kellene, hogyan működik a helyzet valójában.
Az az érvelés, amit adott, hogy félelem miatt zárt felső ruházatot visel, és így az alatta „elrejtett" fegyver „védelmet” jelent, egyszerűen sántít.
Nem azért, mert nem értem a szorongást, hanem mert tudjuk, hogy egy lőfegyver nyilvános, kaotikus helyzetben nem nyújt „biztonságot”; éppen ellenkezőleg, növeli a kockázatot.
Gondoljunk bele: ha fél, és oldalt lóg a fegyver, az nem egy biztosíték. Támadás esetén a pillanat törtrésze alatt dől el minden és még a legedzettebb reflexek sem biztosítják, hogy valaki gyorsan és biztonságosan reagáljon. Az ilyen helyzetek villámgyorsak, és az a tény, hogy olyan ismerőseim, akik dolgoztak fegyverrel, vagy használtak ilyet a munkájuk során, ugyanezt megerősítették, nem véletlen. Ez nem kitaláció! Ez tapasztalat.
Így aztán ezek alapján nekem inkább tűnik úgy, hogy ez egy megfélemlítési eszköz Ruszin részéről. Az önvédelemhez pedig semmi köze sincs.

Engem is fenyegetnek időnként - nem könnyű erről beszélni - de soha nem jutna eszembe fegyvert tartani magamnál, pláne nem nyilvános helyen. Mert az erőszak eszközének jelenléte már önmagában is erőszakos gesztus: megfélemlítés, kényszer.
Jelenleg egyedül a TISZA tűnik annak, aki a megfélemlítés módszerével próbálkozik. Ez pedig rémisztő.

Ruszin kijelentései mindenesetre saját magukban is beszédesek, és érdemes őket szó szerint idézni, mert ezek nem csak mondatok: ezek a személyes késztetések, a frusztráció hangjai:

„Higgyék el, nekem is viszket a tenyerem nagyon sokszor, és ki is vagyok képezve rá. Tehát meg tudnám csinálni!”
- ezt hallva nem csupán félelem ébred az emberben, hanem a felelősség súlya is. Egy ilyen mondat kinyit egy ajtót, amely veszélybe sodorhat másokat.

„…amikor jönnek ezek az operatőrök, tolja a mikrofont, olyat bevernék neki, legszívesebben, de nem szabad, mert egyből felhasználják ellenünk, úgyhogy ez nem működik. Ez az önuralom, ez picit nehéz, hogy balhés gyerek vagyok-e, ha akarok akkor balhés vagyok. Úgy tűnik, hogy igen.”
- itt az agresszió nagyon erősen megjelenik, olyan mintha valaki egyszerre vallaná be a vágyát és a felelősségérzetét. Ez a kettősség ijesztő: tudatában van a tettek súlyával, mégis fenyegető hangnemben fogalmaz.

„Nekem két játékom volt: a foci meg a pisztoly.”
- Ez a mondat nem játékos, sokkal inkább nyers önazonosság. Felnőtt ember mondja, de a „játék” szó használata eltereli a figyelmet a valós tragédiákról: amikor a fegyver játékszerként jelenik meg a személyes történetben, veszélyes érzelmi normalizálás történik.

Ráadásul Ruszin már meg is mutatta, milyen agresszív az éles helyzetekben: lökdösött egy újságírót, és a fiatal riporter tegnap ezt írta:
„Én csak kérdezek, Ruszin-Szendi Úr! Ne lőjön, nem akarok meghalni!”
- a mondat csontig hatol. Egy újságíró, aki a munkáját végzi a félelmet kapja válaszul.

És ha a politikusok fegyverrel mászkálnak rendezvényeken, és a sajtót megfélemlítik, akkor az alapvető demokráciai funkciók sérülnek: a kérdezés joga, a nyilvános vita joga.

Ez lenne a cél? Elhallgattatni a jobboldalt? Vagy elnyomni a kritikus hangokat?
Ha valaki így gondolkodik, rossz hírem van: ez nem fog menni.
A közélet nem az erőszakról szól! A közélet a vita, a kérdezés és a felelősség vállalásának tere. És aki fegyverrel próbálja megoldani a vitát, az nem csak másokat veszélyeztet...
Végső soron saját önazonosságát és hitelét rombolja szét.